EGY (NEM) ODAILLŐ IDÉZET
Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – írta egykor Tamási Áron. És leginkább a világlátó, világjáró vagy világkereső embernek a gondolatát, természetes állapotát fogalmazta meg ezzel a mondatával.
Benes József – a szerző illusztrációja
Az idézet elsőre mintha nem is ideillő lenne. Azonban Benes József is igen korán „elszármazott” szülőföldjéről: és ezért óhatatlanul szembesülnie kellett Tamási Áron szavaival. Ha másért nem, hát azért, mert a „kétlakiság” művészünk egyik életviteli jellemzője lett. Az „itthon” és az „otthon” között állandó ingázásra késztette mindmáig. Persze fiatal művészünk rugalmas módon valószínűleg gyorsan feltalálta magát, és a külföldre vándorlása (vagyis „elküldése”) 1978-ban a felfelé ívelő pályafutásában nagyobb megbicsaklást immár nem okozhatott. Mert Benes József, nem zavartatva magát emiatt, az anyaországban élés évtizedei után továbbra is erős, élő kapcsolatot tartott fenn az itthoniakkal.
„Itthon” van Zentán, ahol a város az ő keze nyomát is viseli: és egyben a város kitüntetett díszpolgára is. De ugyanakkor „otthon” van Kecskeméten, ahol végül feleségével, Gerle Margit szobrászművésszel otthonra talált. És otthon van Budapesten is, mert szüksége van a magyar főváros közelségére; mert a magyar művészetben való tájékozódás, az állandó frissülés szemszögéből nézve Budapest olyan, mint a világ közepe. Ragaszkodik tehát életének kitüntetett helyszíneihez. De nem tudni, számára van-e igazán a világnak közepe. Hacsak nem önmagában lelte meg. Ez lenne ugyanis a mindenkori kiindulópontja.
Fontos az is, hogy egykori elköltözése miatt Benes József nem tekinti magát elszármazottnak. És mi is elsősorban délvidéki képzőművésznek tekintjük őt. A „Nagyöregeink” közé soroljuk, bár Benes az „öreg” jelzőt könnyedén megcáfolhatja. Ha másként nem, úgy, hogy lankadatlan, fiatalos hévvel dolgozik. Ezt teszi folyamatosan immár több évtizede, és a régen letisztult képi nyelvezetével, redukálódott hangnemében markáns, egyedi és sziklaszilárd stílusában alkot. Nevét bel- és külföldön egyaránt jól ismerik, és örökmozgó művészemberként emlegetik a művészi berkekben. Magyarországon és minálunk is egyaránt.
Benes József munkásságáról itt nem a teljesség igényével írnék, mert e rövid eszmefuttatásban nehezen férne el. Tevékenységének néhány mozzanatát azonban mindenképpen le kell írnunk. A többit a lexikonokban is felleljük róla. Ezért csak néhány mondat.
Önálló kiállításai 1961-től kezdődnek: Szabadkán, Zentán, Újvidéken, Londonban, Szivácon, Budapesten, Zomborban, Ljubljanában, Pécsett, Makón, Szegeden, Hódmezővásárhelyen, Kecskeméten, Topolyán, Nagybecskereken… állított ki. Némely városban értelemszerűen többször is…
Alkotói munkássága mellett Benes József évek óta a Műhely Művészeti Egyesület elnöke is. Tehát szervezője is a magyar művészeti életnek. Ha az otthoni művészi jelenlétét firtatjuk, a délvidéki magyar képzőművészeink vonulatában az Ács József, Sáfrány Imre, Zsáki István, Petrik Pál, Csernik Attila, Torok Sándor, Maurits Ferenc, Baráth Ferenc… (a névsor természetesen nem teljes) nevével fémjelzett művészeti kondenzcsíkon helyezhetjük el az ötvenes és a hatvanas években beérő művészek sorában.
INDULÁSÁRÓL
A jugoszláviai felszabadulás után a háború borzalmait túlélő társadalom magához tért. 1956-ban immár felbátorodtak és ismét mozgolódni kezdtek a vajdasági magyar tehetségek. Mint ahogy a háború előtti években pl. Hangya András vagy Ács József, most ismét Belgrádban tanyázott vagy féltucatnyi délvidéki magyar tehetség. Közöttük Benes József a belgrádi Képzőművészeti Akadémia festő szakán Nedeljko Gvozdenovic osztályában tanult, és egyengette pályafutásának a legelső stációjához vezető útját. Egy félelmetesen nagy tudású expresszionista szerb festőművésznél diplomázott 1963-ban, akinek erejével egy jó tanítványnak vetekednie kell: így illik. Tanulmányai befejeztével Benes csendben visszahúzódott a szerb fővárosból, és Zentán ütött tanyát. Itt kezdte építeni munkásságát.
KETTŐS MOTÍVUMKÖR
Művészeti ábrázolásának kettős motívumköre van: a Táj és a domináns Figura, azaz a Gólem, vagy a Husikának nevezett, majd kukoricacsővé vált, manapság immár szálkává, botsáskává karcsúsodott alak. Munkáiban hol a figura, hol a táj igyekszik dominálni, esetleg felváltani a másikat. Mindeközben mintha művészünk a harmadik dimenziót mindenképpen ki akarná iktatni képeiből, képrétegeiből, és egyszerűbbé, síkszerűbbé szeretné tenni a látványt. Bár néha egyszerre, párhuzamban is jelen van mindkettő a képein, úgy tűnik, hogy szimbolikusan és egyeduralomra törve, törekedve vetekszenek az elsőbbségéért. Egyik benövi a másikat, és fordítva…
Talán a hatvanas években divatossá vált szerigráfia (szitanyomás) gyorstechnikájának szerepe van Benes művészetének formálódásában. Talán az Amerikából érkező pop-artnak is. A pop-art művészeti stílus ugyanis felszabadító érzéssel járó, könnyed, egyszerűsítő és extravagáns volt. Hihetetlenül gyors elterjedésével új távlatokat, új csapáslehetőségeket nyitott a mi művészeink felé is. Az új technikák alkalmazása pedig legtöbbször az új utak, az új lehetőségek és ábrázolásmódok felfedezésével, szorgalmazásával, gyakorlásával járnak.
LEHETSÉGES PÁRHUZAMOK
A technika persze nem minden. Benes emberi és erkölcsi „szereplése” műveiben felettébb fontos mozzanat, átütő erővel fogalmazódik meg. A kényes, a brutális, a szarkasztikus vagy a humoros oldalával is megismerkedhetünk. A hangulati ábrázolásmódtól sem mentes a minduntalan változó lelki érzülete. Engem például a magyar Szurcsik József munkáinak rokoníthatóságával kísértett meg, immár lepedőnyi nagyságú tematikus sorozatai, nehéz kontúrokkal rögzített habkönnyű rajzai által. De mégis, leginkább a lelki habitusuk párhuzamai miatt említhetjük őket együtt.
Ám ha El Kazovszkij művésznő álomszerű derengéseket, egybecsúsztatott tereket, színpadias síkokat egyszerűsítő világlátását szemléljük, hasonlóképpen felfedezhető rokoni vonásokra lelünk. Egy központi üzenet irányító, jelszerűvé vált, felkiáltójellé tett gondolatiságából indulhatunk ki mindhármójuknál. Ami persze nem jelent azonosságokat: pusztán csak egyedi világlátások hasonlatosságát, párhuzamait.
Hogy Benes József leginkább a jelből, a jel(kép)szerűségből indul ki, azt illusztrációi, vázlatrajzai alapján láttathatjuk. Szűgyi Zoltán haiku verseihez, a lepkés könyvéhez készült illusztrációi például vázlatszerűek, de felnagyítva meg is sokszorozzák látványi erejüket. Amennyiben boncolgatni kívánjuk művészünk alkotói szemléletmódját, a frappáns ötleteit találjuk az elsődlegesnek, a legfontosabbnak, a kiindulási pontnak.
Benesnél úgy tűnik, nagyon fontos dolog, hogy a vázlatok minimalizált robbanószerként működjenek. Leginkább magát az ötletet nagyítja és véglegesíti, ennek átütő erejét menti át a kész műbe: kinagyítja, pontosítja és monumentálissá varázsolja skicceit. Ezzel éri el felkiáltójel-szerű, jelzésszerű és robusztus hatásukat. Ennél többre a legtöbbször már nincs is szüksége, hogy elérje a mesterművek hőfokát.
Módszerének valós ereje mintha ebben az egyszerűsített (redukált) képi ábrázolásban lenne.
(folytatjuk)
DÍJAK
Benes József a Forum Képzőművészeti Díjat még 1963-ban kapta Újvidéken. 1972-ben Belgrádban Októberi Szalon díjat kapott, 1981-ben és 1988-ban a Szegedi Nyári Tárlat díját, és sorolhatjuk tovább… 1983-ban Békéscsabán Alföldi Tárlat-díj, 1986-ban Nemzetközi Grafikai Biennále Krakkóban; 1987-ben XIV. Országos Grafikai Biennále Miskolcon; 1990: V. Országos Kisgrafikai Biennále díja Salgótarjánban; 1990, 1992: Téli tárlat Kecskeméten; 1993: Ecce homo kiállítási díj Kecskeméten; I. Nemzetközi kisgrafikai kiállítás Ljubljanában. És még tovább… 1995: Munkácsy-díj; 1997: 300 éves a zentai csata, fődíj, Zenta; 1998: Országos Grafikai Biennále, különdíj, Miskolc; Országos Rajzbiennále, fődíj, Salgótarján; 1999: országos groteszk pályázat, fődíj, Kaposvár…
