Véletlenek sorozata. Ez jut eszembe elsőként Silling N. Mária kupuszinai alkotó legújabb munkáinak láttán. S legyen mindjárt paradoxon: ezeket a véletleneket a tudatosság lenyomataként tapasztalom. A festmények kétségkívül szándékosan kerültek ciklusba, aminek egyik magyarázata lehet, hogy szerzőjük megközelítőleg fél éve tudta, hogy munkái azon a rendezvényen kerülnek bemutatásra, amelyen Bogdán József költő, Tordán szolgáló plébános átveheti a 2012-es Herceg János Irodalmi Díjat. Talán ennek tudható be, hogy angyali alakokat igyekezett műveibe vonni, a festmények zömén ugyanis mintha szárnyakkal rendelkező figurák jelennének meg.
Részben. Mert vannak itt mások is. Férfi és nő például. Anya és fia is lehetne, vagy szerelmespár. Csakhogy a festményen annyira légies és tünékeny a jelenlétük, hogy én másra gondolok, elsőként háborúban elveszett fiatalember jut eszembe, aki látomásként jelenik meg anyukája előtt, de nem is biztos, hogy anyuka, lehet hitves, jegyes, vagy nagymama is: a nő(k) egyaránt a gyászban várakozást megjelenítő figurák. Nekik sincs arcuk, miként a váratlan látogatónak se, megjelentek egy látomásban, asztráltestük semmit sem árul el közelebbi mivoltukról, nincsen személyazonosságuk, az alakok mindössze a vonzódás, és a vélhetően fölszaggatott kapcsolatok megjelenítői. Nem kizárt, hogy hasonló, bensőséges viszonyok megjelenítésére gondolok, hiszen kortalan, ám viseletükben eltérő nemi szerepet megjelenítő figurákat látok az alkotásokon. Mintha mégsem véletlen folytán sodródtak volna egymáshoz, hanem elemi vonzalom jelenne meg találkozásukban.
Ám mi van az angyalok találkozásával? Ugyanis ezek az ábrázolásokon szárnyat viselni tűnő alakok pompázatos koloritban, zömmel arctalanul, de mégis a találkozás, az együttlét örömét sugározva uralják az alkotónő terepét, a színnel, vonallal kitöltött, bekeretezett fehérséget.
Talán innen kellene elindulni. A fehérségtől. És távolabbról, az alkotó indulásától. Nála ugyanis a fehér szín, mint alap, csupán egyetlen periódusban jelent meg, a zombori Tájékoztatási Központ Sétáló Galériájában rendezett tárlatán, ahol tusrajzokat mutatott be. Előtte, utána fekete alapra dolgozott. Különbség szinte semmi: fehérből vagy feketéből előhívni az alkotást, mi itt a probléma? Semmi, csak éppen a mű megalkotása elemi művészi kérdésekkel szembesíti a festőt. Mindkét, színeket nem tartalmazó alapfelületből valamiféle eljárással vizuális élményt kell teremtenie. Amennyiben fehér az alap, a semmire kell alapoznia, ha fekete, a semmiből kell előhívnia az eleve benne lévőt. Ez persze csupán okoskodás, hiszen úgy a fehér, úgy a fekete színtelen, illetve minden színt egyszerre tartalmazó tartomány.
Ám a képzőművészeti alkotás létét nem egyedül a szín határozza meg. Én a kibontás híve vagyok. És ezt tapasztalom Silling N. Mária művészetének figyelemmel kísérése során. A fekete alapon előbb virág- és gyümölcsmintázatokat bontott ki, ami a realisztikus megjelenítés mellett inkább a naiv megközelítés felé terelte gondolataimat, vagyis a létábrázolás problémamentes megoldásának tűnt, akár a korábbi fehér alapú, geometrikus vagy szabad formájú tusrajzai. Bizonyára ezek voltak a kézmozdulatok kezdeti próbálkozásai, a szakma elsajátításának műhelyforgácsai.
Innét viszont elindult a kéz felügyelésétől fölszabadult alkotófolyamat, az alkotót gúzsba kötő kötelékektől mentes szellemi birodalom meghódítása. A felfedezett világ leképzése balladás félhomályban ábrázolt családi képeken kezdődött, az alkotásokon aranypor szitál a mindössze körvonalakkal jelzett famíliára, és ezek a körvonalak erővonalként tartják egyben a már csak emlékezetben élő személyeket, a szülőfalu folklórjában megjelenő alakokat. Később, amikor arcot kapnak Silling N. Mária figurái, kajánul groteszk portrék kerülnek ki pasztellkrétája alól, ekkorra már szakított a múlttal, a jelent viszont képzeletté eltávolította a valóságtól. Egy időben száműzte fekete papírjairól az embert, Kupuszina növényvilágából választotta motívumait, kóró, gaz, mákgubó egyaránt az ábrázolhatóság kihívását jelentette számára. Ebben az irányban haladva jutott el a tájképekig, amelyek már nem kizárólag a szülőfalura korlátozódtak.
Gyökeres fordulatot jelentett alkotói fejlődése és alakulása során az esernyő, mint motívum fölfedezése. Az esernyő egyszerre nyújtott lehetőséget a kolorit kibontására, illetve ázott szürkévé redukálásra, ám e produktív lehetőség magában hordozásán túlmutatva az ernyő kinőtte motívum-jellegét. Több lett, az elvonatkoztatás és az elszemélytelenítés eszközévé vált. Hiszen az ernyő legtöbb képen valaki kezében van, eltakarja az illető arcát, nem tudjuk, ki jelenik meg az alkotáson, ráadásul, amikor az alkotó monokrómmá redukálja a kép színvilágát, az emberi alak belevész a háttérbe, mindössze az ernyő nyer fölismerhető körvonalakat, mindent maga mögé utasít a képfelületen, egyszerre válik a rejtőzködés és a védelmezés szimbólumává.
