2024. július 18., csütörtök
IN MEMORIAM

Sanci

Már nem emlékszem, mikor találkoztunk először. Rég volt, talán a kilencvenes években, a háborúellenes mozgalmak során, amikor szervezőként álltál a topolyai és a vajdasági magyarok és mindazok élére, akik ellenezték az öldöklést, azt, hogy gyerekeinket, apáinkat a frontra kényszerítsék. Vagy még előbb, amikor még politikus tanoncként az ifjúsági szervezetben ügyködtél? Most már ez nem is fontos, a fontos viszont az, hogy már az első találkozáskor megkedveltelek. Más voltál, mint a többi politikus. Sokkal közvetlenebb, mint a többi. Neked mindig volt időd az újságírókra, mindig válaszoltál kérdéseikre, segítettél nekik, ha módodban állt, soha sem zárkóztál el előlük. És így volt ez mindvégig, akkor is, amikor még „csak” tartományi képviselő voltál, akkor is, amikor magas tisztségeket töltöttél be. És azt követően is. Csak egy telefonhívás kellett: „Sanci, barátom, mikor érsz rá egy kávéra?” „Gyere egy óra múlva.” És egy óra múlva átballagtam a báni palotába, ahol irodádban megkávéztunk, beszélgettünk. Sajnos az utóbbi egy-két évben egyre többet az egészségedről. A szíved elkezdett rakoncátlankodni, meg is műtötték, és panaszkodtál a vízre, amit időnként a kórházban lecsapoltak. Ennek ellenére mindig jókedvű voltál, viccelődtél, és ami nagyon fontos, tervezgettél. Amikor két-három hónappal ezelőtt találkoztunk, közölted velem, hogy még tíz éved van a nyugdíjaztatásig. „Remélem, hogy ezt a tíz évet még itt, ezen a helyen kihúzom, mert soha sem lehet tudni, a politikában soha sem tudhatod, hogy mikor tesznek félre. Minden választás után ez megtörténhet. Nekem már nincsenek nagy ambícióim. Tudod, mit szeretnék? A fiatalokkal szeretnék foglalkozni, azokkal, akik ugyanazt a pályát választották, amelyen jómagam több mint harminc éve járok. Tapasztalataimat szeretném átadni.”

Utoljára, amikor felhívtalak, megbeszéltük, hogy szerdán találkozunk a báni palotában. Másnap visszahívtál, hogy nem tudsz Újvidékre utazni, mert tartasz a vírustól. Betegséged miatt erre nagyon ügyeltél. Mondtad, majd felhívsz, ha Újvidéken leszel.

Vártam a hívásod, helyette érkezett a szomorú hír.

Tudom, hogy onnan, ahova távoztál, már nem csörrenthetsz rám, de megígérem, ha majd én is ott leszek, felkereslek, megiszunk egy jó kávét, elpöfékelünk egy kubai szivart, és jókat beszélgetünk.

Addig is, nyugodjál békében!

Cikkünkhöz képgaléria kapcsolódik, amely ITT érhető el.