A könyvtárban, miközben végigfut a tekintetem a magyar irodalmi alkotásokat felsorakoztató polcokon, gyakran eszembe jut: hány emberöltő kellene ahhoz, hogy mindegyiket elolvassuk? Hány nap, hónap kellene ahhoz, hogy végiglátogassuk azokat a képtárakat, közgyűjteményeket, ahol magyar festők, szobrászok alkotásait őrzik? Mennyi ideig tartana végighallgatni a megőrzött magyar népdalokat, vagy Bartók, Kurtág György, Eötvös Péter és más nagyar zeneszerzők alkotásait? Végignézni az összes magyar filmet? Tudom, abszurd a felvetés, lehetetlen vállalkozás, de arra jó, hogy rádöbbenjünk a magyar kultúra gazdagságára, micsoda mérhetetlen kincs halmozódott fel a Kárpát-medencében. És ez mind a miénk.
Miközben e mondatot leírom, a szigorú tekintetű és még szigorúbb elveket valló Bartók Béla sokszor idézett gondolata jut eszembe: „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának. ”
Ez az a mese, amelyet a gyermeknek olvasunk esténként, a regény, novella, amelyen a könyv letevése után még hosszan gondolkodunk, a dal, amelyet, ha a rádióban meghallunk, együtt dúdolunk az előadóval. A kultúra a mindennapjaink része akkor is, amikor esti „lazulás” helyett a művelődési egyesület népdalkörének vagy néptánccsoportjának, műkedvelő színjátszóinak a próbájára sietünk. Amikor erőt veszünk lustaságunkon és megnézünk egy kiállítást, színházi előadást, vagy meghallgatunk egy érdekes beszélgetést egy vajdasági vagy anyaországi előadóval.
Ám van az évnek egy napja, január 22-e, Himnuszunk születésének napja, amikor legfontosabb közös kincsünket, a magyar kultúrát ünnepeljük. Ekkor, és az ezt körülölelő napokon nagyobb figyelmet szentelünk közös hagyományainknak, számos rendezvényen mutatjuk fel tárgyi és szellemi értékeinket. Azokat, amelyek nemzedékről nemzedékre öröklődnek, hagyományozódnak, de – kapcsolódva Bartók fenn idézett gondolatához – csakis akkor élnek, maradnak fenn, ha minden nemzedék hozzájuk fordul válaszokért a maga kérdéseire, vagy csak pusztán gyönyörködni akar bennük. És a magyar kultúra csakis akkor él igazán, ha a jelenben is vannak olyanok, akik az irodalom, a képzőművészet, zene, színházművészet, film eszközeivel megfogalmazzák a saját kérdéseiket és válaszaikat, és mi igazi érdeklődéssel, kíváncsisággal fordulunk ezek felé. Hisz nélkülünk, befogadók nélkül sincs magyar kultúra.
Hiszek abban, hogy az életünk során magunkba szívott olvasmányélmények, filmes, színházi élmények alakítják a gondolkodásmódunkat, útmutatóul szolgálnak, hogyan kell vagy nem szabad viselkednünk egy adott helyzetben. Meggyőződésem, hogy a magyar kultúra minden szegmense hovatartozásunkban erősít bennünket.
Nyitókép: MTI
