Az Amerikai Egyesült Államok venezuelai fegyveres akciója, valamint Nicolás Maduro államfő és felesége elhurcolásának híre súlyos kérdéseket vet fel a nemzetközi közjog, az ENSZ Alapokmánya és a jelenlegi világrend működőképessége kapcsán. Miként értelmezhető mindez az erőszak tilalmának, a be nem avatkozás elvének és az önvédelem szabályainak fényében, különösen abból a szempontból, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa nem adott felhatalmazást a bevetésre? Hol húzódnak a humanitárius intervenció és a Responsibility to Protect elvének határai, és mit árul el az ügy a nemzetközi jog tényleges érvényesüléséről egy polarizált világban? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk dr. Várady Tibor jogtudóssal, aki nemcsak a konkrét események jogi megítélését elemzi, hanem tágabb összefüggésben is értelmezi az ENSZ szerepének gyengülését, a precedensek kiüresedését, és azt a veszélyt, hogy a nemzetközi jog ismét puszta eszményként marad fenn a nagyhatalmi politika árnyékában.
A nemzetközi közjog és az ENSZ Alapokmánya princípiumainak szempontjából milyen aggályok merülnek fel az USA venezuelai fegyveres bevetésével kapcsolatban, különös tekintettel az ENSZ Alapokmányának az erőszak tilalmára, a be nem avatkozásra vonatkozó és az önvédelmet szabályozó rendelkezéseire, valamint arra, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa nem adott felhatalmazást a támadásra, tekintettel a humanitárius intervenció és a Responsibility to Protect elveire?
– Nem látok semmilyen jogalapot erre a támadásra és emberrablásra. Sem az ENSZ Alapokmányában, sem máshol. Ami még inkább aggasztó, hogy ezúttal ürügy sem igazán fogalmazódott meg. Mintha egyre nagyobb magabiztossággal zajlana a jogtagadás. Kimondták, hogy Maduro diktátor, de nem látok még kísérletet sem arra, hogy ezt az állítást összekapcsolják bármilyen jogszabállyal, amely magyarázná a támadást. Van egy ismert angol anekdota az angol királyról. E szerint, ismétlem, anekdota, nem pedig valós történet szerint, egy szarvasvadászaton a király egy szolgára célzott, aki ijedten kiáltott: „Ne lőjön, én nem vagyok szarvas!” A király mégis lelőtte. Amikor ezt egy báró szóvá tette, a király azzal magyarázta tettét, hogy rossz a hallása, és ő ezt hallotta: „Csak lőjön, én szarvas vagyok.” Ezúttal még ilyen igazolást sem látok.
Mennyire indokoltak a nemzetközi közjog és az ENSZ tényleges erejével, befolyásával kapcsolatban megfogalmazott kétségek, hiszen ezt az akciót az USA egy olyan szuverén országban hajtotta végre, amellyel formálisan nem állt háborúban?
– Az ENSZ Alapokmánya így indul: „Az Egyesült Nemzetek célja, hogy fenntartsa a nemzetközi békét és biztonságot, és evégből hathatós együttes intézkedéseket tegyen a békét fenyegető cselekmények megelőzésére és megszüntetésére, a támadó cselekményeknek vagy a béke más módon történő megbontásának elnyomására, valamint békés eszközökkel, az igazságosság és a nemzetközi jog elveinek megfelelő módon rendezze vagy oldja meg azokat a nemzetközi viszályokat és helyzeteket, amelyek a béke megbontására vezethetnek.” Ezek valóban szép és fontos célok. A II. világháború borzalmai voltak e célok legerősebb ihletői. Diákkoromban – Belgrádban is, a Harvardon is – több tanáromtól hallottam, hogy még nem jutottunk el oda, hogy ezeket az elveket teljes valóságként kezeljük, de roppant fontos, hogy munkafeladatot lássunk bennük. Tanárként én is ezt igyekeztem hangsúlyozni. Félek azonban, hogy az utóbbi években inkább távolodtunk a céltól. A hágai Nemzetközi Bíróság indított ugyan eljárást Oroszország és Izrael ellen az ukrajnai és a gázai események kapcsán, és sok jogász kollégám úgy véli, hogy van értelme folytatni ezeket az eljárásokat, de szinte senki sem látja azt, hogy valódi esélyük is lenne. Ugyanakkor a történelemben sok fordulat volt már, talán lesz olyan is, amelynek során a nemzetközi jognak valódi szerepe alakul ki.
Figyelembe véve a közvélemény számára ismeretes részleteket, van-e bármi, ami indokolttá tette az USA fegyveres bevetését Venezuelában? Azok, akik megpróbálják indokoltnak deklarálni a bevetést, elsősorban azzal érvelnek, hogy habár Nicolás Madurót legálisan választották meg, nem legitim államelnök, valamint azzal, hogy Maduro diktátor.
– Hírek és álhírek csataterén vagyunk, ezért nagyon nehéz tisztán látni, hogy kicsoda Maduro. Elég valószínű, hogy diktátor. De nem ő az egyetlen diktátor a világon. Azt is figyelembe kell venni, hogy egy olyan országban gyakorol hatalmat, amely jelentős olajkészletekkel rendelkezik. Venezuela hosszú évek óta amerikai nyomás alatt áll, és egy ilyen helyzetben nem könnyű demokráciát építeni. Lehet persze, hogy Maduro más körülmények között is önkényuralmat gyakorolna. Ezt fontos látni és bírálni. Ez azonban nem ad alapot fegyveres támadásra és emberrablásra.
Nicolás Maduro és felesége ellen New York-i bíróságon folytatnának le büntetőeljárást az egyesült államokbeli törvényekkel összhangban, kábítószer- és fegyverkereskedelem vádjával. Tekintettel az összes releváns körülményre, precedensértékű lenne-e egy ilyen eljárás? A nemzetközi büntetőjogban vagy az Egyesült Államok büntetőjogában megtalálható-e egyáltalán egy ilyen eljárás jogalapja? Továbbá, noha egyértelmű, hogy ebben a konkrét esetben valószínűleg nem olyan ügyről van szó, amelyet a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) elé lehetne vinni, az Egyesült Államokban egy külföldről elrabolt külföldi állampolgár ellen kilátásba helyezett büntetőeljárásnak mégis van egyfajta diszkrét bája, mégpedig az, hogy az USA nem ismeri el a Nemzetközi Büntetőbíróság joghatóságát, hiszen nem ratifikálta a Római Statútumot.
– A Nemzetközi Büntetőbíróság jelenleg nem opció. Venezuela ugyan tagja a Római Statútumnak, az Egyesült Államok azonban nem – és Donald Trump nem is próbálta ilyen irányba terelni az ügyet. Nem irigylem a New York-i bírákat. Nem könnyű arra a következtetésre jutni, hogy Maduro jogszerűen került eléjük. Valahol olvastam, hogy Trump egyik beosztottja szerint bizonyosság van a jogszerűséget illetően. Itt idézném egy híres francia társadalomtudós, Gustave Le Bon szavait, aki szerint különbséget kell tenni bizonyosság és valóság között. És itt említenék még valamit: voltak és vannak valóban szakavatott és lelkiismeretes jogászok Amerikában. Nem tartom kizártnak – és nagy esemény lenne –, ha az eljárás során a valóságot is figyelembe vennék.
Hogyan értékeli az USA elnökének bejelentését, miszerint ideiglenesen az Egyesült Államok kormányozza Venezuelát?
– Valóban lehet alapja annak az állításnak, hogy Nicolás Maduro kormányzása mögött nem Venezuela népének demokratikus akarata áll. Ám Donald Trump venezuelai kormányzása mögött ez pláne nem áll. Mindenesetre meg kell várnunk, hogy milyen konkrét lépések követik ezt a nyilatkozatot. Nem könnyű találgatni.
Az úgynevezett nyugati demokráciák vezetőinek többsége – leszámítva például Norvégiát, Dániát, Spanyolországot és Franciaországot – az USA fegyveres bevetését követően nem a nemzetközi közjog és az ENSZ Alapokmányának megsértésével kapcsolatos szempontokra helyezte a hangsúlyt. Mire utal ez?
– Valóban visszafogott – talán túlságosan is visszafogott – volt sok nyilatkozat. Ugyanakkor az Európai Unió állásfoglalásában mégis szerepel, hogy Venezuela népének kellene döntenie saját sorsáról. Ebben a helyzetben fontos feladat hárul az értelmiségre, különösen a jogászokra. Abban bízom, hogy lesznek komoly amerikai jogászok is, akik nem szurkolókként, hanem szakértőkként szólalnak meg. Néhány lépés már megtörtént. Január 5-én az American Society of International Law nyilatkozatot tett közzé, amely szerint – függetlenül attól, hogy Madurónak voltak elítélendő tettei – Venezuela megtámadása, valamint Madurónak és feleségének elrablása sérti a nemzetközi jogot és az amerikai jogot is. Ugyanezen a napon az International Commission of Jurists is úgy nyilatkozott, hogy a Venezuelában történtek sértik a nemzetközi jogot. Hasonló álláspontra helyezkedett az International Bar Association is.
Mennyire volt végzetes a bevetés az eddig ismert világrend szempontjából? Van-e visszaút?
– Venezuelában még semmi sem dőlt el. Azt hiszem, még sok lehetséges út áll előttünk.
Mennyire lehet precedensértékű ebben a konkrét esetben Nicaraguának az USA elleni pere a hágai Nemzetközi Bíróságon? Van-e egyáltalán értelme precedensek után kutatni, tekintettel a nemzetközi színtér aktuális folyamataira és viszonyrendszereire? Létezik-e olyan intézmény, amely képes lenne érdemben eljárni az ehhez hasonló ügyekben, amikor indokoltan merül fel annak a gyanúja, hogy a világban ismét az erősebb joga uralkodik?
–1986-ban a hágai Nemzetközi Bíróság megállapította, hogy az Amerikai Egyesült Államok jogtalanul alkalmazott erőszakot Nicaragua ellen. Az Egyesült Államoknak kártérítést is kellett volna fizetnie, ám ezt nem tette meg, és az ítéletet sem ismerte el. Nem volt olyan hatalom a világon, amely képes lett volna kikényszeríteni az ítélet végrehajtását. Ennek kapcsán érdemes felidézni azt is, hogy 1973. szeptember 11-én – nagyrészt amerikai közreműködés nyomán – Salvador Allende életét vesztette, és ezt követően az Amerika-barát Pinochet-diktatúra következett. Henry Kissinger az amerikai szerepvállalást úgy magyarázta: Amerika „nem követte el azt, ami történt, csupán megteremtette hozzá a feltételeket”. És fontos még valamit megemlíteni. A polarizáció világában élünk, amelyből fontos lenne kilépni. Ebben a beszélgetésben elsősorban az Egyesült Államokat bíráló megjegyzéseket tettem. Úgy gondolom, ezek nem tévesek, de ebből nem az következik, hogy Amerika rossz, és aki vele szemben áll, az jó. Mellesleg, szeptember 11. nemcsak Allende halálának napja: 2001. szeptember 11-én indult az Egyesült Államok elleni terrortámadás is. Az amerikai történelemben sok minden történt – vannak benne sötét fejezetek, de dicséretesek is. Hozzátenném: az igazi gondolkodó nem a hitek háborújának hőse, hanem a valóság kutatója. És nagy, közös emberi feladat a nemzetközi jog valósággá emelése.
Az USA közelmúltbeli döntései – köztük több nemzetközi szervezetből való kilépés – tekinthetők-e annak a folyamatnak a részeként, amelyben a multilaterális intézmények és a nemzetközi jog tényleges súlya fokozatosan csökken? Vagy ezek jogilag és politikailag egymástól független lépések?
– Január 7-én Trump úgy döntött, hogy az Egyesült Államok kilép hatvanhat nemzetközi szervezetből. Ez persze más, mint Venezuela megtámadása, de érezni lehet mögötte egy hasonló ihletést, és látni lehet benne egy hasonló fenyegetést. Amint ezt már korábban is mondtam, a nemzetközi jog részben valósággá vált, részben pedig csupán kitűzött cél és elismert elv maradt. Most azonban mintha ez is megingana. Oda tartunk, hogy nemcsak a valósággá válás, hanem már a célként való fenntartás is emberi feladattá válik.
Nyitókép: Dr. Várady Tibor (Ótos András felvétele)
