2024. július 20., szombat
IN MEMORIAM: MATUSKA MÁRTON (1936–2024)

Marci sétabotjai

A tengerparton, egy sziklán rövidnadrágban, félmeztelenül ülve farag. Egy újabb botot. Minden évben új sétabotot farag. Amint megérkezünk, keres magának egy szép ágat, bicskájával lassan, ügyesen megmunkálja. Látszik rajta, hogy élvezettel csinálja. Faragja, levágja az ág kérgét. Mindig megcsodálom ügyességét. A sétabot egész nyaralása során nála van, akkor is, amikor a környező hegyeket mássza meg, de akkor is, amikor az esti séták során be-betérünk egy-egy konobába. Leteszi maga mellé társát, és koccint velünk egy bevandával.

Matuska Mártonnak – mert róla beszélek –, nem kellett a bot, mindig is egészséges volt, tele erővel, de botját minden évben megfaragta.

Nem tudom, hogy miért, de a rengeteg közös emlék közül ez a kép, a sziklán ülő, botot faragó alakja villant fel bennem először, amikor halálhíréről értesültem. A rá jellemző nyugalom, kitartás, tudatosság, ügyesség mind benne volt ebben a képben. És abban is, amikor terepjárásaink során a falusi kocsmák egyikében – akkor még voltak – tarisznyából falatoztunk. Ahogy ő falatozott! Egyik kezében a szalonna, a kenyér és a hagyma, a másikban a bicska, úgy, ahogy ezt őseink, ősei tették a mezőn, lepihenve egy fa árnyékában. Minden falatot élvezettel emelt a szájához.
Márton, vagy ahogy mi hívtuk, Marci mindent élvezettel csinált. Egyszerűen élvezte az életet. És élvezte a munkáját.

Nem tudom, hogy amikor újságírói pályafutását elkezdte, ezt milyen hévvel, milyen meggyőződéssel kezdhette, mert akkor, 1956-ban én még csak megszülettem, csak azt tudom, hogy amikor a múlt század hetvenes éveinek legvégén a Magyar Szóhoz kerültem, apámmal együtt azonnal felkaroltak, és magukkal cipeltek minden vajdasági riportútjukra. Ők voltak a tanítómestereim. Bátorítottak, amikor erre volt szükség, megdorgáltak, ha rosszul írtam meg a riportot. Elvezettek olyan falvakba, olyan helyekre, olyan emberekhez, ahova egymagam biztosan sohasem jutottam volna el. Megtanítottak beszélgetni az emberekkel, megtanítottak kérdezni, és arra is, mikor kell csendben maradni, csupán figyelni.

Marcit én mindig figyeltem, olvastam írásait. Akkor is, amikor faluriporterként együtt jártuk a terepet, de akkor is, amikor bírósági riporter volt, vagy turisztikai újságíró. Azt nem tudtam, hogy útjaink során olyan történeteket is feljegyzett, amelyekről tudta, hogy akkor, a nyolcvanas években nem jelenhetnek meg. Ezekről a történetekről sokan még meg sem mertek szólalni, sokan csak halkan, suttogva meséltek róla Marcinak. Ő pedig szorgalmasan jegyzetelt, dokumentált, gyűjtötte az anyagot, amelyről talán csak apám tudott. És amikor úgy látta, hogy elérkezett az idő, leült és megírta a Negyvenöt nap negyvennégyben című tárcáját.

A Magyar Szó 1990 októberétől 1991 februárjáig naponta közölte folytatásokban. Ekkor valósult meg Matuska Márton álma, előkerültek a feljegyzések, a dokumentumok, újabbakat és újabbakat kutatott fel, egyre többen nyíltak meg előtte. Kutatott, írt, előadásokat tartott az 1944/45-ös vérengzésekről, nemcsak itthon, hanem külföldön is, felkereste a délvidéki magyarokat Ausztriában és Ausztráliában, Németországban és Svájcban, Svédországban, Nagy-Britanniában, Finnországban, az Egyesült Államokban, Kanadában. A délvidéki atrocitásokról tartott előadásokat, újabb és újabb adatokat gyűjtött. Számos könyve jelent meg a témakörben, A megtorlás napjai címűt angol, francia és német nyelvre is lefordították.

A vajdasági magyarok sorsa Marcit állandóan foglalkoztatta. A történelmi VMDK egyik alapítója, elnökségi tagjai volt, majd a VMDP alapító tagja, de az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület elnöke és az Újvidéki Diáksegélyező Egyesület elnöke is.

Gazdag élete volt.

Amikor jó néhány évvel ezelőtt úgy döntött, hogy Szegedre költöznek kedves élettársával, Marikával az ott élő Zoltán fiukhoz és Ágnes lányukhoz, valamint az unokákhoz, házát nekem is felkínálta megvételre. A nagy teraszból átalakított nappali szobában beszélgettünk, elevenítettük fel régi élményeinket, beszélgettünk a vajdasági utainkról. Ekkor kezembe nyomott egy dossziét, mondván, hogy szerinte már nem lesz ideje ezzel a történettel foglalkozni, de ha nekem kedvem lesz hozzá, dolgozzam fel. A dosszién Marci kissé szaggatott, dülöngélő betűivel írva ez állt: „Kovács Mihály, ref. pirosi lelkész ÉLETRAJZ (1963)”. Később nem érdeklődött a lelkész életrajza iránt, lehet, hogy el is felejtette, pedig találkoztunk még néhányszor Újvidéken. Nemrég felkerestem Szegeden, de a kiskundorozsmai üdülőövezetben vett szép házuk kapuja zárva volt. A terasz sarkában egy sétabot állt a falhoz támasztva. Ezt már itt faraghatta, odaátra.