Az otthon parkosított környezetben áll, előtte parkolót alakítottak ki (Fotók: Fekete J. József)
Egy hétéves kisfiú kínálta apró tenyerében a kagylóhéjat, lehet, hogy egyetlen személyes tulajdonát. Egyebe aligha lehet, hiszen elveszítette azt, amire leginkább szüksége lenne: a szülői gondoskodást. Nem anyja és apja törődése mellett, nem a családi fészek melegében nő majd fel. Đole a zombori Miroslav Mika Antić Gyermek- és Ifjúsági Otthon legfiatalabb védence.
Feszélyezetten indultam az árvaházba, a várható találkozások már előre elszomorítottak, s maga az épület is, amit még abból az időből ismertem, amikor a mezőgazdasági szakközépiskola kollégiumaként működött, és az afrikai országokból érkezett vendégdiákoknak adott otthont, finoman fogalmazva nyomasztó emléket hagyott bennem.
Miként sokszor az életben, most is rosszul kalkuláltam. A sivár, szürke falak, lepusztult mellékhelyiségek, emeletes vaságyak helyett, tágas, élénk színekkel kifestett, világos, derűs termek és lakószobák fogadtak, a példásan bevetett ágyakon, s az épületben mindenütt a legkülönbözőbb méretű plüssállatok sorakoznak, szobanövények mindenütt, az udvar is példásan rendezett. Tantermek, étkező, társalgó ragyog a tisztaságtól, de most is tele az épület mesterekkel, folyton csinosítanak, korszerűsítenek. A fiúk folyosóján lábbelis szekrények sorakoznak, a lányok majd jövőre kapnak ilyeneket, meg függönyöket, a szobákat maguk tartják rendben, és teszik otthonossá. Az egyik „legénylakásban” teljes diszkófelszerelést halmoztak fel, a lánylakások legszebbikét pedig bárki elfogadná apartmannak.
A fiúk szobája is valódi gyerekkuckó
Aztán kiderült, nem árvaházban járok, hanem olyan gyerekek és fiatalok otthonában, akiket az állam a szociális intézmények révén, végső megoldásként elvett a szüleiktől, mert olyan mértékű zaklatásnak voltak kitéve a családban, hogy más módon nem lehetett biztosítani egészséges fejlődésüket. Még csak nem is védenceknek nevezik őket hivatalosan, hanem „felhasználóknak”, noha az igazgatónő szerint a védenc kifejezőbb, mert magában hordozza a szeretet és a törődés jelentéskörét, amit megkapnak az otthonban.
– Szerbia teljes területéről érkeznek hozzánk gyerekek, főként a saját családjuk által veszélyeztetettek, illetve az enyhén, vagy kis mértékben szellemi fogyatékosok. Tizennyolc éves korukig maradhatnak az otthonban. Ezt követően elvileg a szülőhelyükön munkának és lakásnak kellene várnia őket, ám mivel a teljes családban felneveltek se igen jutnak munkahelyhez, megengedjük, hogy húszéves korukig is az otthonban lakjanak, mert nem hagyhatjuk őket az utcán. A normatíva szerint 38 férőhelyes az otthonunk, de jelenleg is 43 védencünk lakik itt – mondja Nada Starčević igazgatónő. – Az intézmény alapítói jogait 2003-tól Vajdaság Autonóm Tartomány gyakorolja, a város pedig alapítója az ugyancsak itt elhelyezett befogadó állomásnak, ahol a tiltott határátlépésen ért kiskorúakat helyezzük el 48–72 órára. Ők leginkább afgánok, pakisztániak, törökök. A gyerekeknek joguk van iskolaszünetben hazalátogatni szüleikhez, egy-két hétre, nyáron akár két hónapra is, de legtöbben már két nap után visszajönnek, itt jobban érzik magukat. Az elbocsátottak közül sokan Zomborban maradnak, hiszen itt szocializálódtak, barátokat szereztek, szerelmesek lettek.
Az otthonból a Szociális Központ közbenjárásával sok gyermek nevelőszülőkhöz kerül, ez indokolja, hogy a korábbi évek létszámához képest most fele annyian laknak az intézményben. Több diákotthonban jártam már, itt meglepődve tapasztalom, hogy nem zárják a szekrényeket.
– Az utóbbi két évben nem fordult elő lopás az intézményben. Ugyanakkor, ha a városban kiskorút tetten érnek üzleti lopás során, nyomban azt mondják, hogy az otthon lakói, pedig a városban vagy a környező falvakban élnek. Lopással, rongálással nincsen gond, a szomszédoktól se érkezik panasz, viszont az agresszív viselkedés megkeseríti a munkánkat. A gyerekek a családon belül is összeverekednek, nemhogy itt, az otthonban, ami nem természetes környezete a cseperedő embernek. Ráadásul ők kivétel nélkül valamiféle családon belüli agressziónak, zaklatásnak voltak kitéve, így azt hozzák magukkal, amit odahaza láttak. Ezen túlmenően többen gyógyszeres kezelés alatt állnak pszichés problémáik miatt. Nekünk semmilyen fegyelmező eszközünk nincs a szóbeli ráhatáson kívül, ezért kiválóan működő kapcsolatot építettünk ki a belügyi titkársággal és a pszichiátriával. Erre feltétlenül szükség van úgy a védencek, mint a nevelők védelme érdekében. Zomborban sajnos nincsen gyermekpszichiátria, Újvidékre visszük a rászoruló gyerekeket, de ha hirtelen beavatkozásra van szükség, a zombori pszichiátria dolgozói mindig nagyon készségesek. A fölös energiákat pedig különböző szakosztályok, műhelyek, kötelező tanulóórák révén igyekszünk levezetni, emellett a gyerekek felássák a virágoskertet, lefestik a kerítést, kitakarítják a szobájukat, mindig találunk elfoglaltságot számukra – hallottuk az igazgatónőtől.
Másfél-két év alatt mintegy ötmillió dináros donációból szépült az otthon három épülete. A város és a közvállalatok, illetve intézmények is derekasan kivették részüket a segítségnyújtásból. A šabaci tejgyár éves szerződések útján ingyen látja el az otthont tejjel és tejföllel, ami éves szinten 1,7–2 millió dináros támogatást jelent. Katarina Karađorđević hercegnő 1,5 millió dinár értékben újított föl négy fürdőszobát, új szekrényekkel szerelte fel a szobákat, ágyneműt, edényeket és étkészletet vásárolt a konyhára. A mormon közösség is számottevő támogató, a tartománynak hála kapott új tetőt és szigetelést az épület, valamint újabb négy fürdőszobát.
Péter Erzsébet a hercegnő fogadásán
– Segítenek a városi és a falusi iskolák diákja is, tanfelszerelést, ruhaneműt hoznak a gyerekeknek, de például a szobanövényeket és az udvarunkon még mindig ékeskedő árvácskákat a bácskertesi Péter Erzsébet, Imre és István kertészetétől kaptuk. Meg is hívtam Erzsébet asszonyt, hogy legyen jelen Katarina hercegnő látogatásán, amit ő el is fogadott. Csak azt sajnálom, hogy nem kértem, öltsön kupuszinai viseletet – panaszolja Nada Starčević.
A Miroslav Mika Antić otthonnak 29 dolgozója van, tíz nevelő, a többi kisegítő személyzet, akik heti hét napban, három műszakban dolgoznak. Szembetűnően kis létszám, ha figyelembe vesszük, hogy az első osztályba indult gyerekeket mindig el kell kísérnie egy nevelőnek, illetve meg kell várnia az iskola előtt, de a védencek orvoshoz is csak nevelő kíséretében mehetnek.
Đole éppen megérkezett hatalmas táskájával az iskolából. Lefényképeztem. Szemmel láthatólag örült neki, megkért, mutassam meg neki a fölvételt. Elégedett volt. Az igazgatónő pedig arra kérte Đolét, kísérjen ki a bejáratig. Rövid sétánk alatt mondta, tudja, hogy a közelben lakom. Meglehet, hogy az intézményvezetővel folytatott beszélgetésből fülelte ki, de az is megtörténhet, hogy az utcámon át vezet az útja az iskolába, és látott már. Bár szemfülessége az előbbit látszik alátámasztani. A kapunál elővett a zsebéből egy apró, legyezőszerű mintázatú kagylóhéjat, és megkérdezte, kérem-e. Megköszöntem, és javasoltam, adja inkább valamelyik osztálytársának, akit nagyon megkedvelt.
Idehaza jöttem csak rá, mekkora baklövést követem el. Đole a kagylóhéjjal nem a szeretetét, hanem a szeretetigényét fejezte ki, én meg, szőrös szívű felnőttként, bár legjobb szándékból, visszautasítottam. Úgy tűnik, hamarosan összehaverkodunk mi Đoléval.
