A zombori fiatalok a Szabad Európa Rádió híradásaiból értesültek az 1956-os forradalom pesti eseményeiről. Csoportosan ültek a rádiókészülékek előtt, az izgatottság feszültségbe, majd forradalmi lázba csapott át. Korabeli élményeit 2010 októberében mesélte el lapunknak Cirkl Rudolf, aki többedmagával fegyveres harcra is kész csoportot szervezett Zomborban, hogy részt vegyen a magyar forradalomban. Az alábbiakban az akkori emlékezését idézzük fel.
– Mindenki megdöbbenéssel hallgatta, hogy a magyar népnek ekkora bátorsága van, szembe mer szállni nemcsak a saját árulóival, hanem a muszka haddal is – meséli az eseményeket átélő Cirkl Rudolf, Zombor helytörténetének kutatója.
– Az izgatottság és az értelemszerű aggodalom mellett szinte azonnal megfogalmazódott bennünk, hogy valamiképp nekünk is át kell mennünk a határon, segítenünk kell, be kell kapcsolódnunk a forradalomba. Akkor, húszévesen gondolkodás nélkül indultam volna, de az idősebbek tudták, mekkora veszélyekkel járna egy ilyen vakmerőség, a szüleink, nagyszüleink pedig vakon hittek abban, hogy a magyar forradalmat sikerre segíti a Nyugat, elsősorban Amerika. Tévedtek. A tőke érdeke akkor másodlagossá tette a magyarországi eseményeket, helyettük az egyiptomi, szuezi háborúra összepontosított a világ.
SEGÍTENI KÍVÁNTÁK A FORRADALOM ÜGYÉT
– Képtelenek voltunk beletörődni a tehetetlenségbe és a tétlenségbe, folyvást azon tanakodtunk, miként juthatnánk a szabadságharcosok közé. A szüleink viszont emlékeztettek bennünket arra, hogy katonaköteles korban vagyunk, ami még inkább növeli tervezett vállalkozásunk veszélyét – folytatja emlékezését a zombori magyarság népszerű és szeretett Rudi bácsija.
– A felnőttek közül nem viszonyult mindenki egyformán a mi fiatalos felbuzdulásunkhoz. Reffle László szódagyáros, Szabó Pál ügyvéd és Kollarich Gábor vegyész támogatták a szervezkedést, s maguk is azon a véleményen voltak, hogy egy fiatal, fegyverforgatásra alkalmas csoportnak mindenképp át kell mennie Magyarországra segíteni felkelt nemzettársainknak. Többszöri többórás beszélgetés után László öcsémmel és Horvát Jakab (egyébként bunyevác fiú, akit Jásónak becéztünk) lelki jó barátommal azt a feladatot kaptuk, hogy az úgynevezett Oncsa-telepen lássunk hozzá a „toborzáshoz”. Ott azonnal csatlakozott hozzánk Csányi Károly. A Felsőváros nevű városnegyedben Merkli József és Szadovszki József toboroztak. Állandóan kapcsolatban voltunk Reffle Laci bácsival és Kollarich Gabi bácsival, de – részben az ő figyelmeztetésükre is – nagyon óvatosan szervezkedtünk, hiszen szinte kivétel nélkül mindannyian sorkötelesek voltunk, átestünk már a sorozás előtti alapkiképzésen, valamennyire tehát a fegyverkezeléshez is értettünk, s ha az illegális szervezkedés kiderül, netán átjutunk, akár katonaszökevényekké nyilváníthatnak bennünket, hadbíróság elé állíttathatnak. Miközben mi a toborzást végeztük, vezetőink a zöld határon történő átkelés útvonalának meghatározásán dolgoztak. Sajnos, rövidesen kiderült, hogy mindez hiábavaló volt. Igen rossz hírek érkeztek, s egyre inkább kezdett szertefoszlani annak a reménye, hogy a nyugati világ beavatkozik, és segít sikerre vinni a népfölkelést. Laci bácsi és Gabi bácsi szomorúan közölték, tudomásukra jutott, hogy a szovjet tankok közel járnak Pesthez, a magyar–jugoszláv határt pedig fölaknázták. Semmi reményünk nem maradt az átjutásra, de nem is lett volna értelme.
A MENEKÜLTEK BEFOGADÁSA
– Napokon belül menekültek özöne érkezett a városba. Nagy együttérzéssel és rokonszenvvel fogadta őket nemcsak a magyarság, hanem a szerbek és a bunyevácok is. Befogadó helyek létesültek, elsősorban a horvátok kultúrotthonában, a magyarok kultúregyesületében (akkor már Petőfi Sándor nevét viselte, de még mindenki Kaszinóként emlegette). A lakosság élelemmel, ruházattal, tisztálkodási szerekkel látta el őket, az asszonyok süteménnyel kínálták a menekülteket. Borzalmasan csúnya idő volt, hideg, nyirkos, ködös… Rettenetes volt látni azt az óriási elkeseredettséget. Mi, fiatalok igyekeztünk enyhíteni fájdalmukon, miközben magunk is levertek voltunk. Az említettek mellett még Peák Júlia önzetlen segítőkészségét ki kell hangsúlyoznom. Az első menekülthullám a zöldhatáron jött át. Volt közöttük egy Marci nevű tizenéves fiúcska, aki hol jött, hol ment, csoportokban vezette át a fölaknázott határrészén a menekülőket. Közvetlenül a határ mellett lakott egy tanyán a magyar oldalon, és valamennyit bunyevácul is beszélt. Ő volt a menekülők őrangyala az aknamezőn. Igen vidáman végezte a menekítést, valószínűleg föl sem fogta, milyen rendkívüli tettet visz véghez. Utána egyszer csak eltűnt. Senki nem tudott róla. Reméltük, hogy megúszta, s nem valami drámai dolog vetett véget halált megvető bátorságot igénylő cselekedetének. Boldog lennék, ha csak annyit tudnék róla, hogy még él – réved el a múlton Rudi bácsi.
Cirkl Rudolf ötvenhat évvel az ’56-os események után
Zomborból a magyarországi menekültek idővel szétszéledtek, vendéglátóik élelmet csomagoltak nekik, sőt, azoknak, akik csoportosan indultak távolabbra, folyamatos élelmiszer-utánpótlást biztosítottak. Sokan nyugat felé vették az irányt, némelyek Olaszországból a nagy vízen túlra indultak, kevesen itt maradtak, s épp oly kevesen tértek vissza Magyarországra. A zombori Kaszinóban, a Horvát Otthonban, illetve a rokonszenvező városi hatóság által felkínált egykori katonai épületekben egy-két hetet töltöttek a menekültek, számukat ma már Rudi bácsi sem tudja megbecsülni. Azt viszont elmondta, hogy a forradalommal és szabadságharccal rokonszenvező zombori fiúk közül sokan elkeseredésükben a menekültekkel tartottak. A már említett Horvát Jakab is emigrált bátyjával egyetemben, s később Jakab az amerikai oldalon vett részt a vietnami háborúban, majd rokkant veteránként Mexikóban telepedett le. A forradalom bukásának hírére Cirkl Rudolf is nyakába akarta venni a világot, meg sem állt az olasz határig, onnét azonban visszafordult, képtelen volt magára hagyni betegeskedő édesanyját, és nem akarta zaklatásnak kitenni disszidálása miatt. Az 1956. évi forradalom és szabadságharc 50. évfordulója ünnepén a Magyar Köztársaság nevében Sólyom László köztársasági elnök A szabadság hőse emlékéremmel tüntette ki Cirkl Rudolfot, aki 1956 októberében, majd a megtorlás sötét korszakában a szabadság, az emberi méltóság és a nemzeti összefogás melletti kiállásával példát adott hazaszeretetből.
A Magyar Polgári Kaszinó belső falán ma márványtábla emlékeztet az 1956-osokra, a Zomborban megpihent menekültekre, az őket befogadókra és nem utolsósorban az akkori fiatalokra, akik fegyveres harcba indultak volna a magyar szabadságért.
