Egy katonai elemző szerint az orrunk előtt folyik a harmadik világháború. Más vélemények szerint már egy évtizede cyberháborúra készülnek világszerte. A virtuális térben zajló hadviselés teljesen fölülírja a háborúzás klasszikus értelmezését, ennek ellenére továbbra is mindannyian potenciális célpontnak számítunk.
Szerbia 1999-es NATO-bombázása kétségkívül gyökeres fordulatot hozott a hadviselésben. A hadműveletekben nem vettek részt szárazföldi csapatok, nem volt arca az ellenségnek, a bevetések során nem nézett szembe a katona a katonával, a légicsapások közvetlen kivitelezői láthatatlanok vagy szinte láthatatlanok maradtak, az irányítóik pedig tisztes távolságból adták parancsaikat. A lakosság viszont veszélyeztetve volt, a „járulékos áldozatok” életüket vesztették, a többiek infrastrukturális, kommunikációs, gazdasági, egészségügyi és egyéb veszteséget szenvedtek. Mert a háború akkor is háború, ha nem szabadcsapatok mészárolják a polgári lakosságot, mint ahogy annak mélyen gyökerező hagyománya van ezen a vidéken.
Az egyik katonai elemző azt fejtegette a minap, hogy a harmadik világháború voltaképpen elkezdődött, csak nem olyan jelentős kiterjedésű, mint a korábbi kettő volt. Az egyik példaként az arab tavasznak nevezett, Észak-Afrika országaiban sorjázott rendszerváltásokat említette, s közben kiemelte a jelenleg vagy korábban zajlott háborúk ténylegesen globális jellegét, amellyel az USA a maga képére teremtett demokráciamodellt kényszeríti más államokra. A tényleges fegyveres összecsapásokkal vívott háborúk mellett azonban, ha még csupán a tapogatózás szintjén is, de folyik a cyberháború, ami a hadászat talán legifjabb, de kétségtelenül romboló formája. Ennek a háborúnak a fegyveres formája a drón háború nevet kapta, amely „egyoldalú, láthatatlan és viszonylag csendes, ám annál halálosabb” (Thomas A. Anderson), s amelynek során pilóta nélküli repülőgépekkel semmisítenek meg kiválasztott célpontokat. Így például január 23-án amerikai drón likvidált egy magas rangú libanoni Al-Kaida-vezért, aki a szomáliai felkelők mellett harcolt, alig valamivel korábban, január 11-én pedig úgyszintén amerikai drónok több mint 10 pakisztánit öltek meg. Az amerikai és izraeli, pilóta nélküli repülőgépek rendszeresen megsértik Irán légterét, az egyiket december 6-án sikerült földre kényszeríteni, egy másik pedig január 23-án szerencsétlenül járt. Ha csupán ezeket a dátumokat állítjuk egymás mellé, láthatjuk, igencsak intenzív tevékenység folyik. És nem kizárólag „hagyományos” fegyverzettel.
Amikor letartóztatták a titkos dokumentumokat kiszivárogtató WikiLeaks vezetőjét, Julian Assange-ot, a támogatói szervezett akciót indítottak az internetes szerverek működésképtelenné tételére. Egy úgynevezett DoS hackertámadással blokkolták a rendszereket, méghozzá saját számítógépeikről. Az ilyen bénító támadásokra korábban is volt példa, ám akkor vírusfertőzött, úgynevezett zombi komputerek által indítottak el programokat, amelyekkel órákra leállították a szerverek működését. Az ilyen támadások nem csupán bosszúságot, hanem károkat is okoznak, ráadásul nem egyedül azoknak, akik üzleti és gazdasági ügyleteiket vagy hivatalos kommunikációjukat az internet útján intézik.
Mert ahhoz, hogy reggel megigyuk a kávét, vagy teát, hogy megfürödjünk, ebédet főzzünk, beautózzunk a városba, pénzt vegyünk föl a bankban vagy az automatában, hogy megnézzük vagy meghallgassuk a híreket, telefonáljunk, mentőt hívjunk… vagyis a teljes életvitelünkhöz villanyra, gázra, benzinre és kommunikációs hálózatra van szükségünk. Mindezek biztosítását viszont számítógépek vezérlik. Képzeljük el, micsoda káoszt okozhat a kisember életvitelében is egy-egy vezérlőrendszer szétesése, amelynek előidézésére − miként iménti példánkból láthattuk − magánemberek is képesek lehetnek.
Van ellenben a DoS támadásoknál veszélyesebb hackertámadás, a stuxnet, ami nem leterheli a számítógépes szervereket, hanem betör a rendszerbe, és parancsok végrehajtását rendeli el. Ilyen támadás indult például a Google ellen, ami mögött a szakemberek szerint Kína állt. Dr. Bencsáth Boldizsár, a Budapesti Műszaki Egyetem docense arról számolt be a HírExtra.hu portálon, hogy „a stuxnet-nek az volt a célja, hogy hackerek segítségével egy olyan programot hozzanak létre, amely belenyúl egy létesítmény szerverén keresztül annak működésébe. A történet úgy kezdődött, hogy egy iráni atomerőmű működésébe nyúltak bele, amit később az arab ország be is ismert.” A kutató szerint egy orosz−litván konfliktus során hasonló, programmódosító eszköz került bevetésre, de nem nyert bizonyosságot, hogy kormányzati utasítás állt az ügy hátterében.
Pedig az időközben érkező hírek arra utalnak, hogy a kormányzatok a civil technológiákat mindig megelőző hadi technológiák révén módszereket dolgoznak ki a számítógépes rendszerek befolyásolására. Ugyanakkor jószerével a kormányzatok is védtelenek a hackerekkel szemben. A tekintélyes Wall Street Journal számolt be róla, hogy iraki milicisták már 2009-ben egy mindössze 26 dollárba kerülő, orosz fejlesztésű szoftverrel begyűjtötték az amerikai kémrepülőgépek videofelvételeit. Közelebbi példa: Svájc 2007-től tervezi az állam számítástechnikai rendszerének hathatós védelmét, amelynek érdekében 500–600 „cyber-harcost” képezett ki, akik az idén válnak bevetésre késszé. A Pentagon 2009 derekán Cyber Parancsnokságot hozott létre az egyre sűrűsödő, és főleg Kína irányából érkező hacker-fenyegetések kivédésére. „Lawrence P. Farrell, az Egyesült Államok Légierejének visszavonult altábornagya egy, az NDIA nemzetvédelmi magazinnak írt cikkében azt állítja, hogy az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma által üzemeltetett 15 ezer hálózat több millió számítógépét akár 5000 rosszindulatú behatolás is érheti naponta” – adta közre egy évvel ezelőtt a Kitekintő.hu portál. Azóta viszont rengeteg dolog történhetett a kommunikációs infrastruktúra elleni harctereken.
Nem szükséges hozzá különösebb képzelőerő, hogy belássuk annak következményeit, hogy akár egy billentyűparanccsal leszívhatóvá válhatnak a nemzeti bankok tartalékai, leállíthatók, vagy éppen fölpörgethetők lesznek az atomerőművek, elképesztő távolságból elzárhatók az energiacsapok, üzemen kívül helyezhetők a kommunikációs műholdak, közlekedésirányító rendszerek.
Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy a cyberhadviselés egyik célja, hogy kikapcsolható legyen fölöttünk és alattunk a világ.
