Isten minden falevélre fölírta egy-egy ember sorsát, gondolta Rideg Alajos, miközben hátát nekivetette a bogyófának, ujjai közé csippentette jobb nadrágszárát, kicsit följebb húzta, nehogy kinyúljon a húzódástól, majd térdét behajtotta, hogy jobb lábfeje bal térde magasságába kerüljön. A Történelmi Levéltár Monarchia-kori épülete előtt támaszkodott, a sárgára meszelt ház barna kapubejárata mögött 1612-től keltezett dokumentumokat őriztek, köztük a város Mária Terézia aláírásával és pecsétjével ellátott szabadságlevelét.
Minden levélen egy egész sors, forgatta a gondolatot Alajos, de nem a bogyófán révedezett, hanem a zöldpiacot tőle elválasztó kétirányú út közé ékelt, virágokkal beültetett szigetet szemlélte. Ősztől tavaszig árvácskák virítottak az ágyásokban, most azonban az egynyárú virágok uralták a teret, begóniák a babarózsaszíntől a vérvörösig szinte minden árnyalatban, láthatóan fölélénkültek a záportól, a tömött levelű növényeket több sorban sárga záporvirág övezte, majd a geometrikus formákat mintázó ágyásokat nagyvirágú büdöske fogta tömött soraival keretbe. Mintha valami fontosat és roppantul lényegeset szeretett volna üzenni a megalkotott képpel a tájberendező. Rideg Alajos tudta, hogy ha a mögötte álló épületben tárolt dokumentumokat a levéltár udvarán egyenként egymásra helyeznék, a türelmes építők éppen háromezer hetven méter magas toronyba halmoznák az elmúlt négy évszázadban élt környékbeli polgárok sorsának lenyomatait. Hiszen mindenkiről fennmaradt valamilyen följegyzés: anyakönyvi kivonat, bizonyítvány, beadvány, ítélet, végzés, végrendelet, sorsesszencia, akár a fák levelein. Könnyen azt vélhetnénk, az irattorony magasságának pontos ismerete kirívó példája a fölösleges tudásnak. Csakhogy soha nem tudhatjuk, mi fölösleges, és mi nem az. Mert hát mesebeszéd az, hogy nincsenek figyelmeztető jelek. Minden ránk vonatkozó titkos tudás itt lebeg az orrunk előtt a kavargó porban vagy szemerkélő esőben, hózáporban, csak képtelenek vagyunk kihámozni belőle a lényeget. Miként a virágalakzatok értelmét sem sikerült Alajosnak megfejtenie.
Alajos minden esztendő májusában vásárolt hat cserép mindig nyíló begóniát, vérvöröset, és lehetőleg a begonia semperfloris volumnia fajtából, mert az mutatósabb a közönségesnél, erősebb a szára, nagyobb a virágja. A növényeket kettesével három erkélyládába ültette, megadta nekik a friss humuszt, a városi kertészek már rég árvácskára cserélték a parkokban a begóniákat, nála az első hóig, vagy száraz fagyig még káprázatos életerővel hozták virágaikat. Hallotta, hogy van aki télre meleg helyre viszi a begóniás cserepeket, és a növény ügyet se vet az évszakok fordulására, nem törődik vele, hogy voltaképpen egynyári virágként már nincs keresnivalója a következő esztendőben. Alajos szerint az életciklus megváltozásával kijátsszuk, átverjük azt, aki fák levelére írja a sorsokat, és ez nem vezethet jóra, hiszen a sorsirat valójában a halál ereklyéje, és a halállal szemben még senkinek se sikerült játszmát nyernie. Ebbéli meggyőződésében hagyta, hogy a tél beteljesítse begóniái sorsát. Ha nem faggyal érkezett az első hó, a vörös virágok úgy tarkálltak ki alóla, mintha valaki kakast vágott volna egy decemberi hajnalon, és a madár élete utolsó üzenetét rajzolta volna a szűz fehérségbe kicsorduló vére.
Hátát a fatörzsnek vetve azon töprengett, milyen lehetett a Levéltár melletti, kis ablakú, földszintes épületben, amire soha nem került föl a vértanú emléktáblája, a kis Schweidel József, majdani honvéd vezérőrnagy gyermekkora. Ivott-e a zombori vízhordók szekéren szállított hordóiból, amelyeket bizonyára azokhoz hasonlatos ökrök vontattak, amelyek mintegy emberöltővel az Aradon golyó által kivégzett tábornok halálát követően a Megyeháza előtt állított, monumentális emlékművét pányvákkal, kötelek elé fogva ledöntötték, talapzatát is elvonszolták. Volt-e egyáltalán bármilyen emléke feleségének, Bilinska Domicella asszonynak, aki öt gyerekkel maradt özvegyen, és 1888-ban szenderült jobblétre Budapesten, erről a mára porossá vedlett, hajdani megyeszékhelyről.
Sáros, lapos volt az Alajos cipője sarkára ragad celtiszlevél. Ősszel képtelenség eltakarítani, záporozva hullik a fákról, a dombokká halmozódó avarba befészkelnek az angyalok. Ez viszont egyetlen nyáron elhullajtott levél volt. Alajos lehajolt, levette a falevelet cipője talpáról és kíváncsian forgatta, szerette volna elolvasni a fonák erezetébe írt üzenetet, hátha éppen az ő sorsát őrzi a halál ereklyéje.
