Az 1944/45-ös magyarellenes vérbosszú egyik legismertebb borzalma Bezdánban történt, ahol a partizánok egyszerre 101 ártatlan helybelit likvidáltak az Isterbác nevű falurészen, és ugyanitt ölték meg a más településekről idehajtottakat, akiktől elrekvirálták igavonó állataikat és szekereiket. A falu határában egy magát megadó honvédegység katonáit is lemészárolták, így összesen mintegy százötvenen estek a megtorlás áldozatául. Köztük volt a hetedikes gimnazista Németh János, akinek egyedüli bűne az volt, hogy túl korán nézett ki a kapun.
A történetet az áldozat öccse, Németh Sándor az események után 68 évvel mesélte el. Láthatóan fölkavarta a történtek fölidézése, a fájdalom olykor elapasztotta a szavát.
– Apámat 1944. november 2-án a partizánok a szekerével és a két lovával a bezdáni vásártérre hajtották. Számos fogatot gyűjtöttek ott össze, hogy később azokon fuvarozzák a partizánokat a Dunához. Én akkor tizenkét éves voltam. Apám egész éjjel nem jött haza, másnap reggel sem találkoztunk, mert én elmentem ministrálni a templomba. Mire hazaértem, már el is vitték a bátyámat. Az út mellett laktunk ugyanis, és reggel, amikor vitték a partizánokat a Duna felé, a bátyám kiment a ház elé, hogy várja apánkat. Úgy nyolc-kilenc óra lehetett. Akkor egy partizán odajött, és fölszólította, hogy menjen velük. Erre anyánk kiszaladt, hogy hoz neki ruhaneműt, mert mezítlábas papucsban volt a bátyám, de a partizán azt mondta, nem kell a gyereknek, úgyis mindjárt hazaengedik a többiekkel együtt. Utána jött a kisbíró, és kidobolta, hogy mindenkinek le kell mennie a futballpályára. Apámat szinte nem is láttam, mert amikor hazaért, még be sem jött, máris indultak anyámmal a gyülekezőre. Én ómamával odahaza maradtam, és nagyon jól emlékszem arra, hogy déltájban puskaropogást hallottunk, de akkor senki sem tudta, miről van szó.
Mi történt a labdarúgópályán?
– Kihirdették, hogy mindenkinek el kell hagynia a falut, még aznap, 3-án. Nekünk nem volt kocsink, mert a partizánok elvették, ezért anyám rokonai fogtak be és vittek ki bennünket a Pisztára (bezdáni határrész) a Csapó család három szállásának egyikére, úgyhogy egyáltalán nem tudtuk, hogy mi történt, amíg valaki arra nem járt, és elmondta, hogy Isterbácon 120 embert gyilkoltak meg. Anyám erre visszament az út mellett álló szállásunkra, és egy ottani emberrel meg ómamával elmentek a vesztőhelyre. Megtalálták a bátyám, Németh János holttestét, hazahozták, és eltemettük a szőlősben. A többi holttest még ott hevert egy hétig, mert nem engedtek oda senkit.
János korábban ott élt a családi házban?
– Nem, ő '44-ben tizenhét éves volt, Szabadkán lakott kollégiumban, a gimnázium hetedik osztályába járt. A front közeledtével azonban beszüntették a tanítást, és vesztére hazajött. A visszavonuló honvédek korábban már mind elmentek, egyikük pótkocsis kerékpárja elromlott, és mivel az út mellett laktunk, betolták hozzánk, ott javították. Ők mondták a testvéremnek, hogy menjen velük, ők az utolsók, elviszik Magyarországra, és mesélték, hogy más helyekről miféle rémségeket hallottak a partizánok megtorlásairól. Apám nem engedte el Jánost, váltig hangoztatta, ártatlanok vagyunk, nem esik bántódásunk. A bátyám kivégzését követően apánk összeomlott, magát vádolta a fia haláláért, mert nem engedte el.
Jánosnak egyébként lett volna kedve menni?
– Hogy akkor lett volna-e, nem tudom. Viszont lett volna hová, az egyik unokatestvérünk ugyanis Budapesten volt ludovikás, a másik pedig százados hadbíró volt Szegeden.
A partizánok és az orosz csapatok érkezése előtt volt-e kapcsolatuk a magyar honvédekkel?
– Az itt állomásozókkal nem. Egy alkalommal azonban a budapesti unokatestvérünk eljött Bezdánba, és én elkísértem a templomba, ő egyenruhában volt, az nagy fölhajtás volt a faluban.
Érte egyéb atrocitás is a családját?
– Mindenünket elvették, a földet is, mindent újra kellett kezdenünk. Később egy kisebb parcellát visszakaptunk. A bátyámat a következő esztendő tavaszán temethettük el tisztességgel, és az Isterbácon sekély földbe hantolt holttestek is akkor kerültek át a temetőbe.
„Németh János VII. osztályos gimnáziumi tanuló holttestét lovas kocsin vitték a szállásra. Tarkója táján lyuk volt látható, arca pedig össze volt roncsolva. Mielőtt sírba tették volna, fehér kendővel bekötötték a fejét.
