A várható életkor utolsó harmadában járva egyéb örömét nem tapasztaltam a korosodásnak, mint azt, hogy olyan események is történtek életemben, amelyekre érdemes visszaemlékezni. Saját tapasztalatomat az éppen olvasott két regény is alátámasztotta, mindkettő korosabb szerző önéletrajzi ihletésű munkája. Ám itt nem irodalomról szeretnék szólni, hanem a kézzel fogható valóságról. Most éppen a környékünkön a múlt pénteken kezdődött havazás kapcsán jutottak eszembe érzelmileg vegyes gondolatok. Legelőbb az egyre üresedő fáskamra láttán, nem kell ecsetelnem, ezek nem a boldogságra utaltak.
Azok sem, amelyek hólapátolás közben fordultak meg fejemben. Pedig az ugyancsak lapátot forgató szomszédok igyekeztek fölvidítani borongós kedvemből, jót tesz a szívnek, viccelődtek. Ebben nem vagyok biztos, és abban sem, hogy a nejem mennyire díjazta a hóhányás lelki és testi egészséget megújító munkájának elmaradását, miközben vakhajnalban gyalog igyekezett a város másik végére, a munkahelyére eljutni, mert az utcánkba nem tudott bejönni a taxi, a járdákat meg ilyenkor még sehol nem takarították le.
A szokatlanul korai tavaszt idéző január végi időjárást követően, miközben kertünkben kivirágzott a hóvirág, rügyet bontott a japánbirs, most egyszerre, négy nap után már nincs hová halmozni a havat. A szárazon szitáló hókristályok alattomosan megtöltöttek minden talpalatnyi helyet, háztetőtől a talajig, s választani kellett, vagy a járdát szabadítjuk fel vagy a garázsbejáratot, mert ha mindkettőt, akkor a havat valahová el kellene fuvarozni, de ilyen exportra se mód, se igény a környéken. Kellemetlen, hogy a fém pinceajtó is befagyott, máris kétségbeestem, tavaszig nem férek hozzá az ott tárolt borokhoz!
Ilyen elkeseredések során van értelme a felidézhető szép emlékeknek.
Az egyre magasabbra halmozódó hórakások közti folyosók juttatták eszembe aprócska éveim teleit, amikor a hótól nem láttunk át az utca túloldalára, szüleink elbeszélése szerint ilyenkor két szomszédos településről lóháton indultak egymás felé a helybeliek, hogy félúton találkozva utat törjenek maguknak. A faluban viszont a szülők keze nyomán valóságos hólabirintusok keletkeztek, ezek közt futkostunk, míg valamelyik gyerkőcnek eszébe nem jutott, hogy várat építsünk, sőt, bunkert, akkoriban fogalmunk se volt, mi az iglu, de remek búvóhelyeket alakítottunk ki az egymás közt hógolyóval csatázók számára.
Jóval később, a nyolcvanas évek elején ingáztam a lak- és munkahelyem között, a kemény telek során megtörtént, hogy egyetlen nap során háromszor is árokba csúsztunk a kolléga vezette Zastava 750-essel. De jó buli volt, az árok inkább az útpadka hiányát jelentette, fiatalok voltunk, egykettőre kitoltuk a Fityót, és már csúszkáltunk is tovább a síkos úttesten. Akkoriban a faluban nem jelentett különösebb gondot a hóeltakarítás, traktor után kötötték a súlyos, fából készült hóekét, és seperc alatt máris birtokba vehették az utcákat a szánok elé fogott lovak, a hosszú, istállóba szorult semmittevés után jól esett nekik a jártatás, a gyerekek meg visongva ródliztak a fogat után kötött szánkókon. Érdekes módon akkoriban senkit se lepett meg, ha télen esett a hó.
Az utóbbi évtizedekben szinte mindig váratlanul érnek bennünket a tél velejárói, a hideg meg a havazás. Az meg különösen, hogy e kettő alkalmanként akár együtt csap le a felkészületlen illetékesekre, mert vagy olyan kevés hó hullik, hogy kotorni még nem érdemes, viszont a hideg miatt a sózás eredménytelen, vagy annyi, amivel csak nagyon nehezen birkóznak meg a gépek. Pedig a meteorológiai szolgálatok akár harmincnapos előrejelzésekkel is segítik az időjárási viszonyok felőli tájékozódást. A mostani havazást is idejekorán jelezték.
A kiadós lapátolást követően igyekszem tájékozódni, meddig tart még a koromnál fogva számomra áldatlan idő, mi a helyzet a környéken. Elvitte az ördög a bulit. Elképesztő hírek érkeznek fagyhalálról, megközelíthetetlen településekről, embert próbáló erőfeszítések árán nyújtott segítségről, rendkívüli hómunkások alkalmazásáról, a szükséges mechanizáció átcsoportosításáról. Hány nappal is azután, hogy Szerbiában egyes települések megközelíthetetlenek?
Lapátoltam egy újabb fordulót, de nem tértek vissza a télhez kötődő derűs gondolataim, sőt, elkomorodtam. Ha ez így folytatódik, mihez kezdek ezzel a rengeteg hóval? Ha meg valóban vége szakad a havazásnak, mi vár ránk olvadás után? A Duna ugyan jelenleg apad, de már erőteljes rajta a jégképződés, könnyen előfordulhat, hogy hamarosan leáll a hajózás. Aztán meg, ha elolvad az irdatlan hómennyiség, várhatjuk az árvizet a Dunán, a Tiszán? Mekkora károkra lehet számítani a szerbiai patakocskák mentén, amelyek egyik pillanatról a másikra rohanó folyóvá duzzadnak? Nem kétséges, a szürke hétköznapokat fölváltó, hótól szikrázó napok azokból se az örömteli emlékeket csalogatják elő, akik koruknál fogva derűs élményeket is hordoznak tarsolyukban. Szégyellem is magam filléres gondjaim miatt, lapátolni kell a havat, nem férek hozzá a pince fogságába esett borhoz, miközben a kézzel fogható valóság napvilágra került tényei tehetetlenségről, áldozatokat követelő tétovázásról, az emberi szolidaritás csődjéről tanúskodnak.
