A Mikulás-várás gyermekként mindig könnyű volt. Elég volt kipucolni a kiscipőt, izgatottan az ablakba tenni, aztán hinni abban, hogy reggelre csoda történik. Akkor még nem is sejtettem, mennyi láthatatlan munka lapult a narancs, a banán, a Mikulás-csoki, a többi édesség és az apró ajándékok mögött.
Ma, édesanyaként már tudom, hogy a csoda nem magától érkezik. Ütemezni kell a beszerzést, megszerezni a megfelelő édességet, felkutatni a kis meglepetést, ami örömet hoz, és mindezt úgy, hogy közben a gyerek semmit se vegyen észre.
Egykoron mindez varázslat volt, most logisztika, figyelem és szeretettel teli titkolózás. Anno nem gondoltam, milyen sok feladat állt egy-egy Mikulás-napi ajándék mögött, de mindezt a végeláthatatlan rohanást kárpótolja, amikor látom a csillogó szemeket december hatodikán hajnalban, és akkor belátom, hogy minden fáradozást bőségesen kárpótol ez a pillanat, amelyben újra visszaköszön a gyermekkori varázs.
