Tanúi vagyunk, hogy a mai kor nem mindig a legkedvezőbb számunkra, de van valami, ami mégis vigaszt nyújt. Mégpedig az, hogy elkerülhetetlenül elmúlik. Hajlamosak vagyunk keseregni a sorsunkon és visszasírni a régmúlt időket, közben az az igazság, hogy a körülményektől függetlenül önmagunkat ismételjük. Elképzelt céljaink mindig nagyobbak annál, mint amit nyíltan vállalunk, s amelyek valójában elegendők lennének minden egyén szükségleteinek kielégítésére. Az ember természetében van, hogy mindig többet akarjon, birtokoljon vagy érjen el, hogy újra meg újra próbálkozzon, és újra próbálja képességeit. A vágyak és a lehetőségek közé azonban beékelődik az idő, amely rendkívül fontos tényező. Így ugyanazokat a dolgokat nem látjuk azonos szemmel fiatalon, amikor az életben a szívünk vezet bennünket, és később, amikor a tapasztalat válik a döntéshozatal fontosabb mércéjévé.
Mi, kissé tapasztaltabbak gyakran felsóhajtunk: Bárcsak annyi eszem lett volna, mint most! Amikor visszagondolunk az elmulasztott lehetőségeinkre, vagy arra, amiről úgy érezzük, hogy sorsként kínálta fel nekünk az élet, de különféle okok miatt nem használtuk ki azokat. Az ilyen „forradalmi álmokból” való kijózanodást és a jelenbe való visszatérést egy másik népi bölcsességben keressük, amely így hangzik: Mindennek megvan a maga ideje és helye! Vajon tényleg így van? Valóban minden kornak megvan a maga súlya? Vagy ez csak kifogás az elszalasztott lehetőségekre?
