Gyermekkoromban a reggel egészen másképp kezdődött, mint mostanában. Nem volt kávéfőző, ami gombnyomásra duruzsolni kezd, nem is éreztem úgy, mintha a betonvágó géppel épp az agyam kérgét akarták volna felvágni a szomszéd építkezésen, és a reggelim sem csak egy kávé meg egy félig elfogyasztott kifli volt.
A reggel olyan volt, ahogy a család alakította – egyszerűen, mégis ünnepélyesen. A sparhelt lassan bemelegedett, édesanyám már kora reggel keverte a kukoricakását vagy a tejbegrízt. Bundás kenyeret sütött, pástétomos kenyeret kent, mellé főzte a forró és mindenképpen túlcukrozott menta teát, tojást sütött, paradicsomot szeletelt mellé.
A reggelnek volt egy lassú ritmusa, nem rohantunk sehová: az étel mellé történeteket kaptunk, beszélgetést, nevetést. A hírek nem villogó képernyőn jöttek, és ami a legjobb, engem nem is érdekeltek még akkor.
Most, felnőttként a reggel sokszor nem más, mint egy időzített versenyfutás. A kávéfőző egyetlen gombnyomásra felmorajlik, a telefon pittyeg, hogy már tíz olvasatlan üzenet vár, és közben azon kapom magam, hogy a gyors pékárut félig a kezemben, félig a táskámba gyömöszölve próbálom elrágni a buszra rohanva.
A reggeli lassúság, amit gyerekként természetesnek éltem meg, teljesen kiveszett a hétköznapokból. A város reggele zajos, feszült, gyors: a szomszéd flexel, a busz dudál, az emberek pedig egymás vállát súrolva próbálnak túlélni a csúcsforgalomban.
