Sok mindent hajlamosak vagyunk természetesnek venni, ami körülvesz bennünket. A kék eget, felhőket, napfényt, csillagokat, a folyók és patakok csobogását. Ritkán gondolunk bele, hogy mindezek létezéséhez, a mi életünkhöz is hozzájárul valami: a Föld légkörének egy vékony rétege, az ózonpajzs, ami szabad szemmel láthatatlan. Ez a sztratoszférában elhelyezkedő védőréteg felfogja a Nap káros ultraibolya sugárzásának nagy részét, így biztosítva az élet fennmaradását.
Az ózonréteg is a Nap hatására keletkezik: a 200 nanométernél rövidebb hullámhosszú UV-sugarak a légköri oxigénmolekulákat szétbontják, az így létrejövő oxigénatomok újra egyesülve ózont hoznak létre. Ez a folyamat a Föld felszínétől mintegy 15–40 kilométeres magasságban játszódik le.
Ezért is van jelentősége annak, hogy minden év szeptember 16-án megemlékezzünk az 1987-ben aláírt Montreali jegyzőkönyvről, az első sikeres nemzetközi környezetvédelmi megállapodásról, amely kifejezetten az ózonréteg védelmét szolgálta. A megállapodás előtt a világ országai – főleg a fejlett iparral rendelkező nemzetek – mértéktelenül bocsátották a légkörbe a hűtőgépekben, spray-palackokban és különféle ipari folyamatokban használt freonokat, vagyis a klór-fluor-szénhidrogéneket. Ezek a vegyületek fokozatosan kilyukasztották „védőpajzsunkat”, létrehozva az úgynevezett „ózonlyukat”, amely a múlt század nyolcvanas éveiben a környezeti fenyegetések szimbólumává vált.
Az ózonréteg gyengülésének következményei súlyosak: növekszik a bőrrák és a szürke hályog előfordulása, károsodnak a növények és a tengeri planktonok, vagyis az élővilág legalapvetőbb láncszemei. Egy meggyengült ózonpajzs radikálisan megváltoztatná az élet feltételeit a Földön.
Szerencsére 38 évvel ezelőtt az emberiség időben eszmélt és cselekedett. A Montreali jegyzőkönyvet azóta a világ összes országa ratifikálta – ez az egyetlen ENSZ-egyezmény, amely ilyen széles körű elfogadottságot élvez. Jelentőségét jól mutatja, hogy a tudósok számításai szerint enélkül 2050-re az északi félteke közepes szélességi övében – ahol a legtöbb ember él – az UV-ellenes védelem felére csökkent volna, a déli féltekén pedig 70 százalékkal gyengült volna. A szigorú intézkedéseknek köszönhetően az ózonréteg lassan regenerálódik, és előrejelzések szerint néhány évtizeden belül teljesen helyreállhat.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy nyugodtan hátradőlhetünk. Az ózonpajzs megőrzése folyamatos figyelmet igényel. Az új vegyületek, technológiák és ipari folyamatok mindig magukban hordozzák a kockázatot, hogy megbontjuk a természet törékeny egyensúlyát. Ráadásul a klímaváltozás és az ózonréteg állapota szoros kölcsönhatásban van: bizonyos üvegházhatású gázok gyorsítják az ózon lebomlását, míg az ózonréteg változásai befolyásolják a légkör hőmérsékleti viszonyait.
Ezért az ózonréteg védelme nem pusztán tudományos vagy politikai, hanem civilizációs kérdés is. Megmutatta, hogy képesek vagyunk felismerni hibáinkat és közösen cselekedni. A Montreali jegyzőkönyv példája biztató, mert bebizonyosodott, hogy amikor a veszély kézzelfoghatóvá válik, az emberiség képes félretenni a rövid távú érdekeket, és meghozni a közös jövőt szolgáló döntéseket.
Az egyén felelőssége pedig abban rejlik, hogy ezt a tudatosságot továbbvigye, és ahogyan erdeinket, folyóinkat, tengereinket és óceánjainkat óvnunk kell, úgy az ózonréteget is.
Legközelebb, amikor felnézünk a tiszta, kék égre, jusson eszünkbe az, hogy felettünk egy láthatatlan pajzs őrködik, amely nem csupán a Föld „napernyője”, hanem a természet és az emberi civilizáció összefonódásának szimbóluma, amely nélkül mindkettő könnyen összeomolhat.
Nyitókép: Legközelebb, amikor felnézünk a tiszta, kék égre, jusson eszünkbe az, hogy felettünk egy láthatatlan pajzs őrködik (Fotó: Pixabay)
