Néha úgy érzem, ha kinyitom a kamrát, a zacskók zúdulnak rám, mint valami lavina. Harcolok a „keszák” ellen, de ez egy végtelen háború. Veszek három kiflit, és mire hazaérek, három külön zacskóban vigyorognak rám, mintha prémium csomagolás járna mindegyiknek. Mondom az eladónak, hogy ne tegye, van nálam szatyor. Erre olyan arcot vág, mintha épp megsértettem volna a pékség szent hagyományait. – Kötelező! – vágja rá. És közben azon gondolkodom: ha Magyarországon és az EU-s országokban fizetni kell a zacskóért, nálunk miért osztogatják még mindig nyakra-főre a műanyag szatyrokat? Lassan már ott tartunk, hogy a szőlőt is szemenként csomagolják. Addig meg gyűlik otthon a készlet, és a jövő múzeumai így mutatják majd be a mindennapjainkat: így éltünk mi, a szatyorkorszakban.
