Újvidék betonrengeteggé vált. El sem kezdődött még a valódi nyár, és már érzem a talpam alatt a szúrós, égető kipárolgást, a forró levegő folytását és az agyamat perzselő napsugarakat. Legalább tíz fokkal melegebb van, mint a csupán 25 kilométerre levő lakhelyemen. A közérzetem pedig tovább rontja a döcögő, zörgő és túlfűtött városi busz igencsak szagos levegője. Alig várom, hogy kilépjek a konzervdobozból...
Egy kellemes utca azért maradt még Újvidéken. A Magyar Szó székházától a hídig húzódó útszakasz mindkét oldalán magasra nyújtózó fák sorakoznak. Az út közepéről olyan érzése támad az embernek, mintha a Duna végtelenjébe vonzanák az ismétlődő fatörzsek és az egymásba kapaszkodó zöld lombok. Amelyekben rendszerint több tíz bagoly is szunyókál napközben. Észrevétlenül, láthatatlanul. Jelenlétükre csak az alattuk parkoló autókról lehet következtetni, amelyeket sorra „megpecsételnek”. Tartósan. Hogy mennyire, azt csak az tudja, aki már próbált autótetőről bagolypecséteket eltávolítani...
De az itt lakók és a közelben dolgozók olyan hálásak a várostérképen maradt picinyke zöld foltért, hogy emiatt sem háborognak. Sőt: amikor már a festéket is megkezdik takarítás közben, még akkor is inkább fordítják viccre haragjukat, minthogy bármilyen módon megsértsék a felettük szúnyókáló tollasokat. Mint a múltkor az egyik ismerősöm...
– Ebben az utcában már a baglyokat is megvesztegetik: lefogadom, hogy az autómosodáknak dolgoznak – jegyezte meg, miközben keservesen próbálta eltávolítani a „fizetett” pecsétet.
