Tíz éve vagyunk együtt a férjemmel. Az első pillanattól kezdve úgy gondoltam, és a mai napig is úgy gondolom, hogy minket egymásnak teremtettek. Jaj, igen, nyálas, csöpögős, ilyen nincs, csak a mesékben, de mégis: szerelem első látásra. Egy valamiben azonban különbözünk – még engem vonz a modern technika, addig őt annyira nem is érdekli, és inkább marad a hagyományosnál, vagy nem fordít rá akkora figyelmet, pl. egy mobiltelefonra (okosóra az már más kategóriába tartozik nála, a futóedzései miatt).
Itt egy konkrét példát szeretnék hozni. Magyarországon, de most már nálunk is, egyre több nagy áruházlánc alkalmazza az önkiszolgáló kasszákat, amelyeknél a vásárló saját maga olvassa le a bárkódot, és maga rendezi a „piszkos” anyagiakat. Jómagam nagyon szívesen állok be egy ilyen kasszához, seperc alatt elrendezem, és megyek tovább. Talán eddig egyszer fordult elő probléma vele, akkor is kiderült, hogy a kisfiam kapaszkodott bele a pakolórészbe, így a gép nem értette, honnan vettem nagy mennyiségű árut. Na, a férjem messziről kerüli az ilyen lehetőségeket, ő inkább beáll a sorba, felpakol a szalagra, és kivár, a kasszában ülő munkatárs pedig megoldja, ha valami történik.
Nem egyszer álltunk már a bevásárló központban, és míg én az önkiszolgáló kasszára mutogattam, hogy ott gyorsabb, addig ő a hagyományos kasszához ragaszkodott. Végül ő „győzött”.
Ezek után mondják azt, hogy mindig az van, amit a nők akarnak…
