Csörög az ébresztő. Még ki sem nyitottuk a szemünket, de már kattog a fejünkben a napi teendők végtelen listája. Rohanni kell: reggelit készíteni – ha jut rá idő –, elindítani a gyerekeket, elérni a buszt vagy beülni a reggeli dugóba, és közben már a munkahelyi határidőkön jár az eszünk. Estefelé újraindul a körforgás: főzés, mosás, takarítás, aztán holtfáradtan dőlünk az ágyba, és mire észbe kapnánk, másnap minden kezdődik elölről. A modern ember élete gyakran egy állandó teljesítménykényszerrel átitatott mókuskerék, a stressz pedig – észrevétlenül – a mindennapok természetes velejárója lett. Pedig maga a stressz nem feltétlenül ellenség: rövid távon segíthet koncentrálni, mozgósítani az erőinket, gyorsabban reagálni. A baj akkor kezdődik, amikor nincs megállás, amikor a test és a lélek nem kap időt a regenerálódásra. A tartós stressz alattomos. Az álmatlanság, fejfájás, ingerlékenység, szorongás mind olyan jelek, amiket hajlamosak vagyunk félvállról venni, pedig a szervezet jelezni próbál. Figyelmeztet, hogy ideje lassítani. Mi lenne, ha megengednénk magunknak naponta néhány perc csendet? Egy kis sétát, tudatos légzést, elmélyült jelenlétet? Ez nem luxus. Ez alapvető szükséglet. A stresszkezelés első lépése a felismerés: el kell fogadnunk, hogy nem vagyunk gépek. Szabad érzékenynek, fáradtnak, bizonytalannak lenni. A hétköznapok nem fognak lelassulni, de mi dönthetünk úgy, hogy nem veszítjük el közben önmagunkat. Minden apró megállás lehetőség arra, hogy ne csak túléljünk, hanem élni is kezdjünk. A rohanást bepótolhajuk. Az élet pillanatait nem.
