A tettes fényes nappal csapott le. Nem hagyott ujjlenyomatot, csak egy üres csomagolást és némi bosszúságot. Azon a reggelen valaki vagy a templomba, vagy az elmegyógyintézetbe fordult be, amikor meglátta a tettest egy szál füstölt kolbásszal a csőrében szelni a szelet.
Február volt, Kecskemétre tartottam az egyik barátnőmhöz. Az anyja csomagolt neki füstölt kolbászt, vittem azt is. Utam úgy alakult, hogy az újvidéki Európa Kollégiumban éjszakáztam. Nos, mivel abban az intézményben nem hűtenek eléggé a frizsiderek, gondoltam, kirakom az ereszbe a – megjegyzem – három rétegbe csomagolt kolbászt, hidegen legyen. Az éj leszállt, én elmentem aludni.
Reggel aztán úgy ugrottam ki az ágyból, mint a béka, amikor azt hallottam, valami kaparja az ereszt. Az ablakhoz rohantam, mire egy termetes varjú suhant fel előttem. Szerencsémre a kolbász még ott volt. Gondoltam, milyen varjúbiztosra sikerült becsomagolnom azt. Visszamentem hát aludni.
Mit ad Isten, újabb kaparászásra keltem fel. A koreográfia ugyanaz volt, de hopp, a kolbásznak hűlt helye. Gyorsan lenéztem az udvarra – hátha csak kihúzta az ereszből, és még van remény megmenteni. Látom, valami csomagolás fénylik a bokorban. Hanyatt-homlok rohantam le a negyedik emeletről, de hiába: a csomagolás ott volt ugyan, de a kolbász már nem.
Jó tanácsom az ügy kapcsán nincsen, mindenki vigyen ebből magával, amit szeretne – csak nagyon kérem, ne a kolbászt!
