2025. február 12., szerda

Jó reggelt! 24-01-2024

Néha az élet a legjobb forgatókönyvíró, és úgy tűnik, legutóbbi, zlatibori kiruccanásunk során éppen egy tragikomédiát kanyarított nekünk. A terv egyszerű volt: pár nap csend, béke és feltöltődés a festői hegyek között, távol a világ zajától. Ehhez képest az események sora más irányt vett.

Már az indulás előtti órában egy ügyetlen mozdulattal csúnyán megvágtam a mutatóujjam. A sebből megállás nélkül folyt a vér, sőt még a hófehér kabátom is áldozatul esett neki. A párom sem maradt ki a kisebb „balesetek” sorozatából, ugyanis kirándulásunk utolsó napján egy rejtélyes „betolakodó” került a szemébe. Hiába próbáltuk kideríteni, mi az, nem találtuk meg, és miközben ő egész nap a szemét dörzsölte, én az miatt aggódtam, hogyan vezet így haza másnap. Az utolsó esténket mindezek ellenére egy finom, helyi, cserépedényben sült babbal szerettük volna megkoronázni. Akkor még nem sejtettük, hogy ez a gasztronómiai kaland lesz az igazi fordulópont. Mire visszaértünk a szállásra, mindkettőnket elért valami gyomorrontásszerű rémálom, ami pokollá tette az éjszakát, reggelre pedig annyira legyengültünk, hogy képtelenek voltunk hazautazni. Így történt, hogy még egy napot maradtunk, de nem kirándulni, hanem kilábalni ebből a helyzetből. Amikor végre útnak indultunk, mindketten némán bámultunk ki az ablakon, egyetlen gondolattal: csak érjünk épségben haza.

Eszembe jutott, hogy előzőleg édesanyámat arra kértem, készítsen csülköt ebédre, de az végül a fagyasztóban landolt, mi pedig héjában főtt krumplival, száraz keksszel, levessel és minden egyéb könnyű étellel próbáltuk a hazatérésünket követő időszakot túlélni. És ami a babot illeti, nos, az végleg lekerült az étlapunkról.

Magyar ember Magyar Szót érdemel