Naponta arra ébredek, hogy a szemközti konténerben turkálnak, közben hangoskodnak. Már ismerem mindegyiküket. Három férfi meg egy nő a visszatérő. Naponta megfordulnak. Külön-külön érkeznek, de olykor összetalálkoznak a zsákmány előtt, és ebből kerekedik a balhé. Feltúrják a szemetet, kiválogatják a műanyag palackokat.
Többször kivártam, amíg egyikük vagy másikuk megérkezik, és akkor vittem ki az üres flakonokat. Örömet és hálát láttam a férfiak meggyötört, borostás arcán.
Az jutott eszembe, vajon hány palackot kell összegyűjteni ahhoz, hogy a napi ebédet ki lehessen belőle fizetni. El sem tudom képzelni. Ezek az emberek, akik a konténerekben kutatnak, nem piszkosak, nem szemtelenek, nem részegek. Azt láttam rajtuk, hogy ez az egyetlen megélhetési lehetőségük.
A piacon egy édesanyával találkoztam. Az ő szemében nem az elszántságot láttam, mint a kukázó férfiakéban, hanem a kétségbeesést. Hat-hét éves forma, kedves arcú fiúcska állt mellette. Az asszony harmincöt lehetett. Kezében négy-öt kis csokrokba összekötözött kaprot tartott. Nem az asztalnál állt, csak úgy szégyenlősen a bejáratnál. Akinek megakadt rajta a szeme, úgyis tudta, hogy miért áll ott.
Szeretek a piacra járni, mert a bőség és sokféleség elkápráztat, még akkor is, ha jégvert a paradicsom vagy a gyümölcs. A valóság egy kis szeletkéje a piac.
Itt a piaci valóságban egyre több fejkendős nénikét látok, előttük 10 tojás, meg kétségbeesett tekintetű anyukát, aki a kapor árából szeretne ebédet főzni.
Nem kéregetett, nem panaszkodott a fiatal asszony, csak ott állt a bejáratnál a kaporcsokrokkal.
Napok óta nem tudom elfelejteni, sem őt, sem a szöszi kisfiút.
