Csernobil árnyékában

„Volt egy, a szerencsétlenséget megelőző korszak, és volt egy ettől teljes mértékben eltérő korszak a katasztrófa után” – fogalmazott Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó pártfőtitkára a Le Figaro című lapnak adott nyilatkozatában, ezzel is utalva arra, hogy valójában nem az általa elindított reformtörekvések, a peresztrojka okozta a szocialista világbirodalom végét, hanem sokkal inkább a negyven évvel ezelőtt, 1986. április 26-án bekövetkezett csernobili atomerőmű katasztrófája.

NUKLEÁRIS ENERGIA AZ EMBERISÉG SZOLGÁLATÁBAN

A nukleáris energia fegyverként való felhasználásának szörnyű következményeit jól mutatta Hiroshima és Nagaszaki sorsa, így a nagyhatalmak vezetői elsősorban csak elrettentő erőként tekintettek az általunk ismert világ teljes elpusztítására is alkalmas atom- és hidrogénbombákra. A második világháborút követő években a tudósok egyre inkább azon dolgoztak, hogy a nukleáris energiát békés célokra használják fel. Ennek legkézenfekvőbb módját az atomerőművek létesítésében lelték meg.

A működési elvük azon alapszik, hogy a hőenergiát nem egy adott energiahordozó elégetésével nyerik, hanem annak reaktorában történő nukleáris láncreakcióval, atomok hasításával. Az elektromos áram előállítására alkalmas első, kísérleti nukleáris létesítményt 1952. december 20-án helyezték üzembe az Amerikai Egyesült Államokban, Idaho államban, Arco közelében. A világ első, már közszolgáltatási célokat is ellátó atomerőműve két évvel később, 1954-ben kezdte meg működését Obnyinszk városában.

A későbbi fejlesztések során többféle reaktortípus is megjelent, ezek közé tartozik az úgynevezett RBMK-típusú reaktor is, amit a csernobili atomerőműben is használtak. Ez egy szovjet fejlesztésű, grafitmoderátoros rendszer, amelyben a hűtést könnyűvíz biztosítja, mégpedig nyomás alatt keringő csövekben, ahol részben gőzzé alakul. Napjainkra ez a konstrukció nagyrészt elavultnak számít, és már csak Oroszország területén működnek ilyen típusú blokkok. Az RBMK egyik előnye, hogy képes természetes urán felhasználására is, így nincs feltétlenül szükség költséges dúsítási eljárásokra. Emellett kialakítása lehetővé teszi, hogy a reaktor ne egyetlen zárt tartályban helyezkedjen el, ami akár nagyobb méretű rendszerek építését is lehetővé teszi. További sajátossága, hogy a fűtőelemek cseréje működés közben is megoldható. Működési elve bizonyos tekintetben hasonlít a forralóvizes reaktorokéhoz, azonban fontos különbség, hogy a neutronok lassítását nem víz, hanem grafit végzi. Ez a megoldás biztonsági szempontból hátrányokat is hordoz. Más reaktortípusoknál, például a vízmoderátoros rendszereknél, teljesítménynövekedés esetén a hűtővízben kialakuló gőzbuborékok csökkentik a neutronlassítás hatékonyságát, így mérséklik a láncreakciót – ez egy úgynevezett negatív visszacsatolási mechanizmus. Az RBMK esetében viszont, mivel a moderátor grafit, ez a természetes önszabályozó hatás nem érvényesül, ezért a reaktor stabilitását más módszerekkel – például szabályozórudakkal és bórtartalmú oldatokkal – kell biztosítani.

Az atomreaktorokkal kapcsolatos veszélyekről már jóval Csernobil előtt is tudott a világ. Az Uralban fekvő Majakban már 1957-ben a külvilágtól szinte teljesen elszigetelt szovjet létesítményben történt baleset, ahol nukleáris fegyverekhez szükséges hasadóanyag előállítása is zajlott, és amely súlyos, kiterjedt radioaktív szennyezést okozott. Nemcsak a Szovjetunióban, hanem az Egyesült Államokban is történt nukleáris baleset, 1979-ben ugyanis, a Three Mile Island atomerőmű 2-es számú reaktorában következett be egy súlyos üzemzavar, amely radioaktív anyagok kiszabadulásával járt, ami komoly társadalmi vitát váltott ki.

A KATASZTRÓFA ÉJSZAKÁJA

A csernobili atomerőműben történt baleset egy rosszul előkészített kísérlet következménye volt, amelyet a biztonsági előírások súlyos és ismétlődő megsértésével hajtottak végre. A cél a reaktor teljesítményének csökkentése, majd leállítása lett volna, azonban a művelet elhúzódott. Emiatt a reaktor hosszabb ideig alacsony teljesítményszinten működött, ami jelentős xenon-felhalmozódást idézett elő, és instabillá tette a rendszert. A xenon-mérgezettség során az urán hasadása során keletkező Xe–135 izotóp nagy mennyiségben halmozódik fel, amely hatékonyan elnyeli a neutronokat; koncentrációja ráadásul folyamatosan változik, ezért szabályozása – különösen nagy reaktorok esetében – rendkívül nehéz. A kezelőszemélyzet ezt követően több biztonsági rendszert kikapcsolva próbálta előkészíteni a reaktort a kísérlethez. Az instabil állapot miatt azonban a láncreakció irányíthatatlanná vált, és hirtelen felgyorsult. A felszabaduló hatalmas energia gőzrobbanást idézett elő, amely megrongálta az üzemanyagot és a hűtőrendszert, miközben nagy mennyiségű gőz, hidrogén és metán keletkezett. A robbanékony gázok begyulladása után a moderátorként használt grafit is lángra kapott, ami a radioaktív anyagokat a magasabb légrétegekbe juttatta.

A műszaki hibák mellett súlyos problémák mutatkoztak a vezetés és a biztonság terén is. A kísérletet nem alapozták meg megfelelően, és nem kezelték kellő súllyal annak biztonsági kockázatait. Az operátorok ráadásul az eleve hibás tervtől is eltértek, és többször megszegték az üzemeltetési szabályokat. A felsorolt folyamatok és sorozatos hibák következményeként, 1986. április 26-án, hajnali 1 óra 23 perckor hatalmas gőzrobbanás rázta meg a négyes reaktort, amely mintegy ötvenméteres magasságba vetette fel a közel háromezer tonnás fedőszerkezetet. A kiszabaduló vízgőz reakcióba lépett a grafittal, ennek következtében éghető gázok – hidrogén és szén-monoxid – keletkeztek. Ezek a levegőbe jutva oxigénnel elegyedtek, és röviddel az első detonáció után újabb robbanást idéztek elő. Ez a második robbanás lobbantotta lángra a grafitmoderátort, amely ezt követően több napon át égett. A reaktorban található radioaktív anyagok egy része akadály nélkül a környezetbe került, majd a grafittűz által felhevített levegő révén nagy magasságba emelkedett. A délkeleti szél kezdetben Skandinávia irányába sodorta a radioaktív felhőt, később azonban a légmozgás iránya megváltozott, és délkelet felé terelte a szennyeződést. A grafittűz eloltása 8–10 napot vett igénybe, ami tovább növelte a kibocsátást, amely a balesetet követően még több mint egy hétig jelentős maradt.

KÖRNYEZETI KÖVETKEZMÉNYEK

A környezetbe jutott radioaktív anyagok összaktivitását 1–2 exabecquerel nagyságrendűre becsülik. A reaktorban lévő nemesgázok, például a kripton és a xenon teljes mennyisége kiszabadult. A jód-, tellúr- és céziumizotópok mintegy 20–40 százaléka jutott a környezetbe, és az égő grafit által felmelegített levegővel több kilométeres magasságba emelkedve nagy távolságokra is elszállítódott. Az üzemanyag körülbelül 3,5 százaléka, mintegy 6 tonna, szétszóródott a reaktor környezetében. A nagyobb darabok a közvetlen közelben hullottak le, míg az apró, mikrométeres részecskéket több száz kilométerre is kimutatták, például Magyarország területén is. A kevésbé mozgékony izotópok, mint a stroncium, cirkónium, cérium vagy bárium, az üzemanyagba zárva maradtak, így ezekből is nagyjából 3,5 százaléka került ki a környezetbe. A szennyezett területek kijelölése a talaj radioaktív terhelése alapján történt. Kezdetben a rövid, mindössze nyolcnapos felezési idejű jód–131 jelentette a legnagyobb veszélyt. Ez az izotóp a tejen keresztül jutott az emberi szervezetbe, és különösen a gyermekeket érintette súlyosan. A pajzsmirigyben felhalmozódva növeli a daganatos elváltozások kialakulásának kockázatát. A későbbi időszakban már a jóval hosszabb felezési idejű, mintegy harminc évig jelen lévő cézium–137 vált meghatározó problémává, mivel tartós külső sugárterhelést okozott. Azokat a zónákat, ahol a cézium–137 koncentrációja meghaladta a 37 kBq/m² értéket, szennyezettnek minősítették, míg a 555 kBq/m² vagy annál magasabb értékeket mutató területeket súlyosan szennyezett kategóriába sorolták.

Jugoszláviát néhány nappal később, pont május 1-jén érte el a radioaktív felhő, amikor az emberek a szép napsütéses időben a szabadban tartózkodtak. Olvasóink közül biztosan még sokan élénken emlékeznek azokra a napokra, amikor a hatóságok a hírcsatornákon keresztül főként a saláta és más nagy levelű zöldségfélék fogyasztásának mellőzésére, valamint az esőn való tartózkodás elkerülésére figyelmeztették a polgárokat. Fontos azonban azt is hozzátenni, hogy az illetékesek arra is felhívták a figyelmet, hogy ezek a zöldségfélék szabadon fogyaszthatóak, miután bő csapvízben alaposan megmossák őket. Lapunk korabeli tudósítása szerint a piaci árusoknak főtt is a feje az intézkedések miatt, ugyanis az emberek nem vásárolták meg a termékeiket. Az árusok ezért drasztikusan alacsony áron próbálták értékesíteni portékájukat, amit a polgárok közül többen ki is használtak és a figyelmeztetések ellenére megvásárolták a zöldségféléket.

A katasztrófa első áldozatai az atomerőmű sugárbetegségben elhunyt alkalmazottai, valamint a tűzoltók voltak. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség adatai szerint 56 közvetlen haláleset köthető a katasztrófához. A sugárzás hosszabb távú hatásai miatt bekövetkező daganatos halálozások száma ennél jóval magasabb lehet, ám pontos értéket nehéz meghatározni, mivel csak tudományos modellekre épülő becslések állnak rendelkezésre. A statisztikákból ugyanis nem könnyű egyértelműen elkülöníteni, hogy a rákos esetek közül mennyi írható közvetlenül a csernobili baleset számlájára. A NAÜ legfrissebb számításai szerint mintegy négyezer ember halála hozható összefüggésbe a szennyezéssel, és ezt az arányt a legtöbb tudományos elemzés is hasonló nagyságrendben határozza meg.
A nem halálos megbetegedések száma ennél lényegesen magasabb, tízezres nagyságrendű lehet. Az International Journal of Cancer egy, a katasztrófa huszadik évfordulójára készített tanulmányában arra jutott, hogy 2006-ig mintegy ötezer daganatos megbetegedés köthető Csernobilhoz, és előrejelzésük szerint 2065-ig ez a szám akár 41 ezerre is emelkedhet. A környezetvédő szervezetek ugyanakkor vitatják ezeket a viszonylag alacsony becsléseket: a Greenpeace számításai például több százezer halálesettel számolnak.

PRIPJATY, A SZELLEMVÁROS

A csernobili atomerőműtől mindössze néhány kilométeres távolságra lévő Pripjaty települését a létesítménnyel egy időben, 1970-ben kezdtek kiépíteni, ugyanis a várost elsősorban az erőműben dolgozók és családjaik lakhelyének szánták. A város építése gyorsan haladt, olyannyira, hogy már 1972-ben megnyílt a település első iskolája. Pripjaty egy valóságos szovjet mintavárosnak számított, hiszen a település rohamosan fejlődött, ezzel párhuzamosan a természetes szaporulat is emelkedő tendenciát mutatott, a lakosság átlagéletkora 26 év körül alakult, míg a város fénykorában a polgárok lélekszáma elérte az 50 ezer főt. Az egykori lakosok visszaemlékezései szerint kiváltságnak számított a városban élni, hiszen nemcsak a lakások állapota volt jobb, hanem a boltokban is nagyobb választék volt, mint máshol. A településen a Szovjetunióban elterjedt háromszög alakú építkezési módot alkalmazták, ami a magasabb és alacsonyabb épületek kombinációját jelentette, köztük lévő nagy térrel és az utcák azonos szögével. A városban számos korszerű sportlétesítmény és uszoda nyílt, emellett szórakozási lehetőséget nyújtottak a vidámparkok és a játszóterek. A Pripjaty folyón rendszeres hajójárat közlekedett, aminek köszönhetően a város lakói Kijevig utazhattak. Az atomerőműben történt balesetig a város már mozival, kultúrpalotával, négy könyvtárral, számos tanintézménnyel és orvosi komplexummal is büszkélkedhetett.

Az idilli városi élet azonban 1986. április 26-án nem sokkal hajnali fél kettő előtt végleg véget ért. A detonáció hatására sokan felébredtek az álmukból, de hamarosan visszaaludtak, azonban voltak olyanok is szép számban, akik az események hatására nem tudták álomra hajtani a fejüket, így a vasúti hídra mentek, hogy jobban rálássanak az atomerőműre. Ez azonban végzetesnek bizonyult, hiszen olyan mértékű radioaktív sugárzás érte őket, hogy a későbbiekben szörnyű kínok között haltak meg, így a hidat azóta is a Halál hídjának nevezik. Április 26-a egy átlagos szombat reggelnek indult és nem sokban különbözött az azt megelőző napoktól. Az emberek horgászni mentek, sétáltak, a gyerekek játszottak az utcán, aznap tizenhat házasságot kötöttek a városban. A lakosok természetesen tudtak az éjszaka történt robbanásról, azonban a hivatalos szervek nem tájékoztatták őket a sugárveszélyről. A későbbi visszaemlékezések szerint, az egyetlen szokatlan dolog az volt, hogy az utcákat bokáig érő fehér habbal szórták be, majd dél körül figyelmeztetéseket küldtek, a gyerekeket arra utasították, hogy iskola után menjenek haza, a lakosságnak pedig azt tanácsolták, hogy maradjanak otthonaikban és csukják be az ablakokat. Az atomerőmű nappali váltásának dolgozói arra lettek figyelmesek, hogy a létesítmény felé vezető utat lezárták, az éjszakai műszak alkalmazottai pedig orvosi vizsgálatra mentek. Az idő múlásával egyre világosabbá vált, hogy komoly veszélyről van szó, ezért sokan önként elhagyták a várost, de a többség továbbra is ott maradt. Az evakuálás már későn, 36 órával a baleset után, április 27-én kezdődött. A rádión keresztül közvetített hír után a polgároknak csupán egy órájuk volt arra, hogy összecsomagolják a holmijukat, majd buszokkal, vonatokkal, mindössze néhány óra leforgása alatt az egész város lakosságát jórészt Kijevbe evakuálták ideiglenes jelleggel.

Már 1986-ban, több szovjet tagköztársaság összefogásával megkezdődött egy új város, Szlavutics építése, elsősorban a Pripjatyból kitelepített lakosok számára, akik végül csak 1988-ban költözhettek be új otthonaikba. Azóta eltelt csaknem négy évtized, ám az egykor nyüzsgő Pripjatyban mintha megdermedt volna az idő: gázálarcok, kerékpárok, játékok és elhagyott tárgyak hevernek szerteszét. A város a háború kitöréséig a katasztrófaturizmus egyik jelképes helyszínévé vált.

A KATASZTRÓFA POLITIKAI VETÜLETE

A Szovjetunió a múlt század 80-as éveiben súlyos válságba került, a gazdaság összeomlóban volt és gyakorlatilag minden tekintetben csődöt mondott. A gazdasági teljesítmény és az életszínvonal előbb megrekedt, majd az összeomlást követően jelentős visszaesést mutatott. A Szovjetunió utolsó éveit általános áruhiány és gyakran hónapokig késő bérek jellemezték. Oroszországban különösen szembetűnő demográfiai fordulat zajlott le: egyszerre csökkent a születések száma és esett vissza a várható élettartam. Ezt a jelenséget szemléletesen „orosz keresztként” emlegetik. Ilyen lesújtó gazdasági és társadalmi helyzetben választotta meg 1985. március 11-én a SZKP Központi Bizottsága Mihail Szergejevics Gorbacsovot főtitkárrá, aki a maga 54 évével a legfiatalabb volt az őt megelőző főtitkárok közül. Gorbacsov hatalomra kerülését követően azonnal reformokat jelentett be. Előbb az uszkorenyije (gyorsítás), majd peresztrojka (átépítés), később pedig a glasznoszty (politikai nyitás) jelszóval fémjelzett reformpolitika útjára lépett. Az éppen csak megkezdett reformoknak a csernobili atomerőmű-baleset nagyon gyorsan véget vetett.

A rendszer, a konzervatív pártapparátus minden eszközzel próbálta eltussolni a balesetet és képtelen volt szembenézni és kezelni ezt a komoly kihívást. Az ország lakosságát csak jóval később, április 28-án tájékoztatták a Pravda hírlapon keresztül, azt is csak szűkszavúan és mondhatni kényszer hatására, ugyanis a nyugati sajtó ekkor már hangzatos volt a megnövekedett radioaktív sugárzásról szóló hírektől. Történt ugyanis, hogy egy bizonyos Cliff Robinson nevezetű svéd-brit származású mérnök-fizikus, aki a svédországi Forsmarkban található atomerőmű alkalmazottja volt, április 28-án reggel belépve a munkahelyére, szokatlan jelenségre lett figyelmes. A sugárzásmérő berendezés jelezte, hogy a ruházatát radioaktív szennyeződés borítja, amit jelentett a feletteseinek is és kiderült, hogy más alkalmazottakon is hasonló sugárzás mérhető. A szakemberek megbizonyosodtak arról, hogy a folsmarki atomerőműben nem történt meghibásodás, így erős volt a gyanú, hogy a radioaktív port Európa más részeiről vihette a szél Svédország felé.

A sajtó is hamarosan tudomást szerzett az esetről, így a hír futótűzként terjedt, a Szovjetunió pedig nyugati nyomásra kénytelen volt beismerni, hogy a csernobili atomerőműben baleset történt. Gorbacsov későbbi visszaemlékezései szerint az első 36 órában a legfelsőbb államvezetés semmilyen pontos információval nem rendelkezett és csak napokkal később derült ki, hogy valójában mekkora katasztrófa történt. A csernobili atomerőműben történt detonáció nemcsak a hibás konstrukciójú létesítményt vetette szét, hanem valójában az egész szovjet rendszert is, ami a Szovjetunió 1991 végén bekövetkezett felbomlásához vezetett.

CSERNOBIL UTÓÉLETE

A balesetet követően a radioaktív anyagok eltávolításán és a reaktor állapotának stabilizálásán mintegy 600 ezer ember dolgozott négy éven át: katonák, tűzoltók és civilek, főként Ukrajnából, Fehéroroszországból és Oroszországból. Őket likvidátoroknak nevezték, és külön igazolást is kaptak szolgálatukról. A szovjet sajtó később sokukat hősként ábrázolta, többen állami elismerésben részesültek. Terhelésük azonban nem volt azonos: nem mindenki vett részt a kezdeti napokban vagy a leginkább szennyezett területeken végzett munkában. Nem hivatalos becslések szerint közülük ma már mintegy 60 ezren elhunytak, körülbelül 165 ezren pedig maradandó egészségkárosodást szenvedtek. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai alapján közvetlenül a sugárzás következtében mintegy négyezren vesztették életüket, ugyanakkor a likvidátorokon végzett hosszabb távú vizsgálatok bizonyos daganatos megbetegedések esetében az átlagosnál magasabb előfordulást mutattak ki. Közben a baleset ellenére a csernobili atomerőmű egyes, kettes és hármas reaktora még évekig üzemelt. A kettes reaktor 1991-ben kigyulladt, így azt elkezdték lekapcsolni, öt évvel később, 1996 novemberében az egyest, míg a hármast 2000-ben, a teljes leállítás pedig csak 2015-ben történt meg.

A likvidátorok munkájával párhuzamosan rohamléptékben kezdték meg a négyes reaktor köré megépíteni a betonszarkofágot, amit rekordidőnek számító 206 nap alatt húztak fel. Az építkezés a nap 24 órájában zajlott, a rajta dolgozó munkások mindössze néhány percet tölthettek el egyszerre az építkezésen. A védőruhákat is napi szinten cserélni kellett, azonban az óvintézkedések ellenére számos munkás az életével fizetett. A magas sugárzás miatt a német Demag CC4000-es lánctalpas darukat sem lehetett a munkálatok után használni. A védőréteget nem tervezték hosszú távra, ezért már 1992-ben pályázatot írtak ki egy új szarkofág építésére. Az egyik legfőbb szempontok közé tartozott, hogy az építmény legalább száz éven keresztül védelmet nyújtson, valamint az is, hogy alatta el lehessen bontani a betonkoporsót. Hosszas tervezések után a Novarka konszern 2011-ben kezdte el az új szarkofág építését, ami öt évet vett igénybe. A munkálatok teljes költsége 2,15 milliárd eurót emésztettek fel, amelyből az acélszarkofág 1,5 millió euróba került. A mintegy 110 méter hosszú, 257 méter széles és 105 méter magas, hozzávetőleg 36 ezer tonnás, íves kialakítású, hangárszerű acélszerkezet építését a megrongálódott reaktortól 327 méteres távolságban kezdték meg. Az új védőburkolat 2016 áprilisára készült el, majd november 14-én indították el a végleges helyére történő mozgatását. A szerkezetet speciális, polietrafluor-etilénből készült csúszóelemek segítségével, lézervezérlésű hidraulikus rendszerekkel juttatták a helyére. A művelet elejétől a befejezéséig összesen 15 napot vett igénybe. Az új burkolatot 2019-ben fejezték be, amely a várakozások szerint 2117-ig nyújthat védelmet.

A négyes reaktor köré húzott kettős szarkofág épsége azonban az ukrán–orosz háború miatt folyamatos veszélynek van kitéve. Az építményt védő külső réteget tavaly február közepén egy orosz drón lyukasztotta ki, majd decemberben a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) bejelentette, hogy a pajzs már nem képes ellátni funkcióját, így a sugárzást sem tudja blokkolni. Rafael Grossi, a NAÜ főigazgatója akkoriban úgy nyilatkozott, hogy a védőszerkezet elvesztette elsődleges biztonsági funkcióit, beleértve a szigetelő képességet is. Az építményen javítási munkálatokat végeztek el, azonban a sugármentesítési képességét nem sikerült teljes egészében helyreállítani, így a betonszarkofágot sem lehet elbontani. A Greenpeace szervezetének nemrégiben közzétett jelentése szerint a betonszarkofág katasztrofális állapotban van és félő, hogy beomlik. A mintegy 200 tonna súlyú szerkezet erősen radioaktív anyaggal van telítve, amelynek összeomlása nagy mennyiségben kavarná fel a radioaktív részecskéket. A külső acélburok sérülése miatt egy ilyen esemény katasztrofális következményekkel járna, ugyanis a résen keresztül radioaktív por kerülne a levegőbe, ami Európa többi részét is veszélyeztetné.

Mindezek fényében a csernobili katasztrófa öröksége nem csupán a múlt része, hanem máig ható, összetett biztonsági és környezeti kihívás. Bár a technológiai megoldások és a nemzetközi együttműködés révén sikerült időlegesen kordában tartani a veszélyt, a sérülékeny védőrendszer és a geopolitikai feszültségek újabb kockázatokat hordoznak. A térség hosszú távú biztonsága csak folyamatos felügyelettel, további beruházásokkal és nemzetközi összefogással biztosítható, hiszen Csernobil évtizedekkel a katasztrófa után sem veszített időszerűségéből.