Azt mondja ismerősöm: úgy látom, hogy ezek a mai gyerekek sokkal okosabbak, mint mi voltunk ilyen korban. Helyeslőleg bólintok, magam is példálózom, pedig köztudott, hogy az isten az észt osztogatta legigazságosabban, mert mindenki úgy gondolja, hogy ő elegendőt kapott belőle. Apró kételyem is ébred azonban, mivel nem vagyok biztos abban, hogy a gyerek okosságának, tudásának az a mércéje, hogy hány – számomra ismeretlen – tévészereplőt tud fölsorolni, a tehenet meg nem tudja megkülönböztetni a lótól. Hiszen mi korai gyerekkorunkban televíziót még nem is láttunk.
Ezzel szemben okosságukat bizonyítja, hogy míg annak idején éveken keresztül egy színkitűnő diák sem került ki az iskolámból (a gimnáziumi elsőben kettő „jött össze”), addig ma már egy-egy osztályban tucat számra megtalálhatók, sőt van olyan is, amelyikben nem is akad négyes. Eközben elgondolkodom, hogy miért is lehet már egyetlen ponttal sikeres kisérettségit tenni, ha, ugye, meg nem semmisítik.
Talán ez a számunkra neo- és egyben vadkapitalizmus zseniket szül? Az iskolai eredmények ugyanis ilyesmire utalnak. Keresem is őket évek múltán utcán, intézményekben, várom a létszámukkal arányos csodás felfedezéseket, de nem találok kiugróan többet, mint korábban, amikor színötösök még elvétve akadtak. Vajon mikor kezdődik el a butulásuk? Vagy csak a hazugságban, önámításban nyilvánul meg a zsenialitásu(n)k?
Már-már kezdem azt hinni, hogy a mai gyerekek nem is okosabbak, mint a hajdaniak. És nem örülök neki.
