Folyton elégedetlenek vagyunk. Télen azért sóhajtozunk, hogy mikor lesz nyár, nyáron meg a télért rimánkodunk. Hol melegünk van, hol pedig fázunk. Érthető is, hiszen eltűnni látszik a két legszebb évszakunk: a tavasz és az ősz. Nem csupán a szépségük, pótolhatatlan egyedi hangulatuk hiányzik, hanem az évszakok közötti átmenet. A fagyos tél után egy közbülső esős időszak után kapjuk nyakon a nyári forróságot, de a millió színekkel játszó ősz hasonló gyorsasággal vált át télbe. Arról nem is beszélve, hogy télen a hó ritka, mint a fehér holló. Változik az éghajlatunk, környezetünk, de változunk mi is.
Gyermekkoromban minden egyszerűbb volt, mondhatni, minden a helyén volt. A télen térdig érő hóban szánkóztunk, a tavaszi simogatóan meleg szellőben pedig órák hosszát gyönyörködtünk a virágokban. A nyár volt az évszakok királya, szinte egész délután a környékbeli csatornában pancsoltunk, s bár az ősz az iskola kezdete és a tovaszálló fecskék miatt szomorkás volt, sokszor gyönyörködtünk az egyre tarkább színekben játszó fákban, miközben a diófa lehullott leveleiből rakott tűz körül jártunk indiántáncot.
Nem vitatom, hogy a bajok forrása a globális felmelegedés, s azt sem, hogy Földünk éghajlata folyton változik, de néha úgy érzem, a baj forrása az, hogy mi változtunk meg. Felnőttünk. Ez az élet rendje, ám a legszomorúbb az, hogy eldobtuk gyermeki énünket. Nem hiába mondta Jézus, hogy ha nem leszünk olyanok, mint a gyermekek, nem juthatunk be a mennyek országába. S valóban, ha nem tudunk gyermeki szívvel örülni a körülöttünk lévő világnak, ha nem csodálkozunk rá mindennap az élet szépségeire, akkor kétpólusúvá válik az életünk.
Csak fekete lesz és csak fehér. Csak hideg és csak meleg. Valóságos földi pokol, ahol folyton csak elégedetlenek leszünk.
