Tizenéves volt a nagyobbik fiam, amikor meggyőzött minket arról, hogy a meglévő motorja már nem megfelelő, nagyobb kell. Én mentem el vele megvásárolni. Amikor megláttam a hatalmas fekete motort, már a látványtól halálfélelmem volt. Ezt követően is, akár hányszor ráült, később már az öccse is vezethette, mindig aggódtam értük. Persze, megígérték, hogy nem fognak gyorsan hajtani, de ők is tudták, meg én is tudtam, hogy ez nem igaz.
Viszont az, hogy az én gyerekeim is motorokkal közlekedtek, engem is megváltoztatott. Sokkal jobban vigyáztam a motorosokra, mint korábban. És türelmes voltam az úton az autómmal azokkal a kis robogósokkal is, akik nem tudnak gyorsan haladni, mert az a járgány egyszerűen nem képes nagyobb sebességre.
Sok vitám volt a fiaimmal, amikor már felnőtt korba értek, miért kell még mindig motorozni, az autó biztonságosabb, kényelmesebb. Mindig az volt a válasz, hogy én azt nem érthetem: a szél simogatja, vagy „hasítja” a testüket, tépi a ruhájukat, a motoron érezni a szabadságot, ez valami csodálatos, semmivel sem merhető élmény, mondogatták.
Elfogadtam, de azt, hogy miért kell egy motornak úgy bőgni, hogy nem lehet a közelében megmaradni, soha sem értettem.
Azt mondják a gyerekek, hogy az is része az élvezetnek, az jó a fülnek, az erő hallik a kipufogóból.
Nos, én nemcsak fiatal gyerkőcöket látok bőgő motorokon, hanem éltes korú apákat sőt talán nagyapákat is. S nemcsak hangosan működik a járgány motorja, hanem ha van hozzá közönség, akkor még bőgetik is. Hátha valaki nem hallja a mondjuk 10–15 autós közül, akik éppen a jelzőlámpa előtt állnak, vele együtt.
Arról engem senki nem fog meggyőzni, hogy ez a szabadság, meg az erő valamilyen megnyilvánulása. Ha rám lenne bízva, a rendőröknek rájuk is vadászniuk kellene, meg büntetni őket, ahogyan most teszik a fiatal fiúkkal, mert ugye nagy rá az esély, hogy jogosítvány nélkül ülik meg a motorjukat. S ezt jól is teszik a rendőrök, csak én bővíteném a munkahelyi leírásukat.
