Két ellesett beszélgetés, alig tíz perc alatt. A város központjában lévő bevásárlóközpont előtt két tini csaj, bizonyára az üzletházba tartanak, valamiféle csomagolástechnika fölött eszelnek, mert egyikőjük azt mondja: Látod, elszakadt a zacskó! Hát el tudod ezt képzelni? Kezében egy műanyag szatyor, ilyet szoktam kapni a patikában, ha egy-két doboznyi csomag gyógyszert váltok, vagy ha fotoshopokban néhány nagyítást kérek. Ám most a kis hölgy kezében elszakadt a szatyor. El tudod képzelni? – kérdezte a barátnőjétől.
Két háztömbbel távolabb régi ismerős állít meg: ismerted a bankigazgatót? Ismertem, ma is ismerem, ha nem történt valami időközben, válaszolom. Nem is róla van szó, mondja a barátnőm, hanem az unokájáról, tizenegy évesen elvitte az agydaganat. Alighogy diagnosztizálták, már bele is halt. El tudod képzelni?
Nem tudom elképzelni. Nem akarom elképzelni. Nem akarok helyében lenni annak, aki gyermekét veszítette el, annak sem, aki a műanyag zacskóját érzi veszteségként, mert a veszteség relatív, kinek a kedvenc kanárija, kinek a fajtája… de ennyire pongyolává lett volna érzelmi világunk, hogy egy „el tudod képzelni?” kérdéssel túltesszük magunkat a lehető legfontosabb emberi kérdéseken is?
