Lakcímigazolást mentem kérni a rendőrségre. Az, hogy kérvényt kell benyújtani, nem lep meg, hiszen nyoma kell, hogy maradjon annak, ki mit kért ki, ki milyen munkát végzett el. Ám be kell vallanom, az bizony meglepett: azért, hogy az adatbázisból kikeressék néhány perc alatt az adatokat és kinyomtassák, a bizonylat csak másnap lehet kész.
Amikor egy ügyvédnek méltatlankodva elmeséltem, azzal próbált lecsillapítani, a rendőrségnek 30 nap áll rendelkezésére, hogy kiadja a kérdéses dokumentumot, és ez egyáltalán nem sok idő. Nos, ezért a gyors munkáért 1330 dinárt kellet fizetni.
A méreg majd szétvetett. Ugyan mi kerül ennyibe, ugyan miért kell nekem több mint 26 és fél kenyér árát (ez majdnem egyhavi kenyérmennyiség egy családnak ) odaadnom egy egyáltalán nem rendkívüli dokumentumért? De felhozhatnám a kataszteri kivonatot vagy bármi mást, aminek az illetéke ilyen abnormálisan magas összeg. Én nem tudom, ki és mihez mérten állapítja meg ezeket az illetékeket, de az biztos, hogy nem a fizetéseinkhez mérik.
De ha nem ahhoz, akkor mégis mihez?
Aki szorult helyzetben van, az fizet. Alkudozás nincs. Hogy mégis honnan teremti elő? Hát ki innen, ki onnan. A túlélés művészei lettünk az elmúlt évtizedekben.
Bennem eddig az tartotta a reményt, hogy úgysem tarthat ez sokáig és innen már csak feljebb van.
Most már nem vagyok egészen bizonyos ebben, megadóan tűröm – mert mást nem tehetek –, hogy a hivatalok, a kérdéses lakcímigazolást véve alapul, mondjuk ötven eurós órabérért dolgoznak, ha egy óra alatt négy ilyen dokumentumot adnak ki. Sokunknak pedig 200 dináros órabér sem jut. Aki havi 45 ezer dinárt keres nyolc órás munkaidővel számolva, annak az órabére 225 dinár.
A statisztikai adatok szerint Szerbiában 120 448-an 35 ezer dinárnál kevesebbet keresnek, több mint 36 ezren 20 ezer dinárnál kevesebb fizetést kapnak, és csaknem 50 ezren hiába dolgoznak bejelentett munkahelyükön, egy fitying sem jut hónap végén a bugyellárisukba.
