A májusi eső, jól tudjuk, aranyat ér, de az idén annyi volt belőle, hogyha aranycseppek estek volna az égből, talán azt is megsokalltuk volna.
Tavaly az aszály sújtotta a mezőgazdaságot.
Különös, változékony idők járnak erre mifelénk már évek óta, próbára teszik az ember tűrőképességét, és hát a szervezete teherbíró képességét is. Szinte mindennapossá váltak az öt-tíz fokos hőmérsékletváltozások.
Azt mondják, mindennek az oka az éghajlatváltozás, az esőnek ugyanúgy, mint a szárazságnak, a korán jött hidegnek ugyanúgy, mint az ősszel tomboló melegnek. Univerzális válasz, bármiféle időjárási szeszélyre magyarázatul szolgál. (Valójában tehát egyetlen konkrét kérdésre sem nyújt feleletet.)
Nem is oly rég – alig két évtizede – még az volt a különc tudós, aki klímaváltozásról és globális fölmelegedésről beszélt. Ma az a megtévedt, s emiatt lenézett, sőt kiközösített tudós, aki tagadja a globális fölmelegedés tudományos dogmává érett tanát.
A dogmák pedig, tudvalévően, olyan állítások, amelyekben hinni kell.
A társadalmat irányítók, az elöljárók szemszögéből nézve egyébként fölöttébb hasznos elmetalálmány a dogma, kihirdetésükkel ugyanis rendet lehet tenni a zűrzavarban, elejét lehet venni minden további vitának. A vallások ősi módszere ez, amit eltanult tőle a tudomány, nem is akárhogyan!
A szcientifizmus, vagyis a tudományvallás – Hamvas Béla találó szóalkotásával – körmönfontabban alkalmazza a dogmahirdetést, mint a legbigottabb vallás, mivelhogy a kezdet-kezdetén dogmává kiáltotta ki, hogy a tudományban nincsenek dogmák. Ezután kapja rajta valaki dogmahiten a tudósokat!
