Pécsett jártam nemrégen, merthogy szinte folyamatosan rajta a világ szeme 2010 óta, amikor a kontinens egyik kulturális fővárosa szerepét töltötte be. Pécs valóban kivételes város. Ráadásul igazuk van azoknak, akik azt állítják, most még szebb, tartalmasabb, mint akkor. Új „ruhájában” ámulatba ejt, a programok végeláthatatlan és változatos sorával pedig lebilincsel.
A városban jól éreztem magam turistaként, de jó volt magyarként, és határon túli magyarként egyaránt. Arról nem is szólva, hogy emberként is. Merthogy az európai kulturális fővárosságra készülve a pécsiek nem feledkeztek meg a legalapvetőbbről, az illemhelyek felállításáról sem. A városba látogatónak nem kell csomót kötnie, vagy órákat cuppognia, ha a természet megszólítja. Minden kiállítóterem, hangversenyterem mellett van vécé, a főtereken szintúgy. Ez persze annyira természetes, hogy nem is kellene vesztegetni rá a szót. Csakhogy időközben hazaértem. És hát egy ekkora városban, mint Újvidék – amelyen nemrég több tízezer fős exitelő vonult végig –, ezt a bizonyost nagyítóval sem lehetett találni.
Európa kulturális fővárosi címére pályázva talán erről az „aprócska”, de létfontosságú mozzanatról sem lenne szabad megfeledkezni.
