Rég volt, amikor utoljára az eget és a felhőket kémleltem. A mindennapok rohanása közben valahogy elfeledkezik az ember, hogy megálljon egy kicsit, szemlélje az őt körülevő világot, és gyönyörködjön benne. Talán ezért is csodálkoztam rá a viharfelhőkel tarkított égboltra, a hihetetlen sebességgel tovaúszó felhőkre, és eszembe jutott a valamikor gyermekként megfogalmazott kifejezés: utaznak a felhők.
Gyerekkoromban sokszor néztem a „felhők utazását”. Kedvenceim a sűrű vattapamacsnak tűnő felhők voltak, élesen kirajzolódó bodraiban valóságos alakokat véltem felfedezni, melyek állandóan átalakultak és újabb képek rajzolódtak elém. Remek mulatság volt, mint ahogy a Hold és a csillagok tanulmányozása is. Emlékszem, egy réges-régi színházi kukkerrel próbáltam kilesni titkaikat, egyik éjszaka még a nagy atlaszt is kicipeltem, és egy zseblámpa fényénél próbáltam betájolni, a papíron bejelölt csillagkép az ég melyik részén látható. Mindezt a vízzel teli akna fölött és közvetlen közelében, merthogy onnan esett a legjobb kilátás. Addig bámultam a csillagokat, hogy a nagy égboltkémlelés közepette a féltve őrzött családi atlasz beleesett az aknába. Teljes titokban napokig szárítgattam a lapokat, hol a hajszárítóval, hol a vasalóval, és hosszú ideig nem mertem elmondani, mit műveltem. Lapjai a mai napig nem simultak ki teljesen, de a fölénk magasodó ég, az atlaszbaleset okozta ijedelem ellenére is, sokáig elbűvölt, s bár egy időre megfeledkeztem minderről, most megint ugyanúgy belefeledkeztem az égbolt tanulmányozásába, mint gyermekként tettem, s az utazó felhők ismét lenyűgöztek. Hiába, vannak dolgok, melyek varázsa örök...
