Flóri ült a belvárosi gyógyszertár lépcsőjén, előtte zsíros, lyukas kalapja üresen tátongott. Fejét lehajtva, ujjai között parázsló cigarettával motyogott valamit. Valami olyasfélét, hogy csak pár dinárt... Azt nem mondta, hogy orvosságra kell, hiszen gondolhatták a járókelők, hiszen a gyógyszertár bejáratánál kéregetett. Nem is kéregetett, inkább csak ott ült vagy állt a falnak támaszkodva.
Kopott öltönyben, kosztól megszürkült fehér ingben, pertli nélküli cipőben, piszkosan és törődötten várta az alamizsnát. Az ujjai sárgállottak a ráégett csikktől, hátrafésült őszes haja rátapadt a fejére, nagy bibircsókos orra, apró sötét szeme, vastag, érzéki szája és telt, magyaros bajusza volt. Vékonycsontú, apró termetű hatvanas lehetett.
Ekkor már nem ő vette át a nyugdíját a postástól, és a környék pálinkafőzőitől nem kapott hitelbe egy kupicával sem. A család körbejárta a boltokat és tarfikokat, hogy ne adjanak neki. Flórit megütötte a szél, beszélni sem igen tudott azután, csak a lába volt jó, mert az vitte-vitte messzire, egészen a belvárosig, ahol úgy gondolta, nem ismerik, és talán dobnak a kalapba annyit, hogy hazafelé menet megihat egy targyit valamelyik pálinkafőzőnél, meg összeszedhet néhány eldobott csikket, anélkül, hogy rászólnának, ugyan már, Flóri! nem szégyelled magad...
