Képzeld el kedves olvasóm, amint egy hatalmas szikla peremén állasz, tekinteteddel a horizontot pásztázod, s képtelen vagy betelni a türkiztől kobaltkékig terjedő skálán pompázó tengerrel. Majdan tekintetedet fokozatosan az ötvenméternyivel alant nyújtózkodó víztükörre irányítod, ahol a csaknem függőleges sziklafal tövében egy mesebeli strandot sejtesz.
Magam is így cselekedtem, most, midőn újra ellátogattam az általam Korfu legszebb strandjaként elkönyvelt Myrtiotissára. És nem hittem a szememnek. A tizenöt évvel ezelőtt először megcsodált föveny csaknem teljesen eltűnt. Az akkor több száz fürdőzőt is kényelmesen „kiszolgáló” part egyszerűen „elfogyott”; a sárgás homokszőnyeg ötöde-hatoda, ha megvan még.
Őszintén meghökkentett, hogy a globális felmelegedéssel váratlanul ilyen közeli és személyes kapcsolatba kerültem. Készületlenül ért ez a tengerszint-emelkedéssel bekövetkezett „katasztrófa”, mórickás naivitással ugyanis azt képzeltem, sok-sok esztendőnek kell eltelnie, hogy hatása szembeötlővé váljon.
Mellbevágóan józanító tapasztalat volt... Előre tudni, hogy egy esetleges újabb másfél évtized múlva már e törülközőnyi homoknak is csak az emléke marad.
