Valamelyik újság gyermekrovatában akadtam rá a nyúlfarknyi írásra, amely arról szólt, hogy miként beszélgetnek egymással a kutyák. Új információhoz ugyan nem jutottam, csupán azt állapítottam meg, hogy milyen könnyű is nekik: a magyar szót ért az angollal, a német a kínaival – mindegyik mindegyikkel. S mennyivel gondtalanabb lenne az ember élete is, ha a mostani, mondjuk, hatezer helyett ugyanazon a nyelven beszélne mindenki. Nem kellene rengeteg időt és pénzt pazarolni idegennyelv-tanulásra, nem feküdne a sok diploma az egyetemeken nyelvvizsgára várva, nem kötne belénk senki amiatt, mert más nyelven beszélünk.
Fölöslegessé válnának viszont a fordítók és a tolmácsok, a filmek szinkronizálói; szótárkészítőkre sem lenne szükség (meg kevesebb nyomdászra és könyvkötőre), ismeretlen szakma lenne az idegennyelv-tanári, a nyelvtankönyv írók és a nyelvészek, nyelvtudósok töredékére lenne szükség; a képviselőknek nem kellene törvénnyel szabályozniuk a többnyelvűséget, meg vitatkozniuk a nyelvi egyenjogúságról; a többnyelvű táblák, föliratozás ismeretlenek lennének (nem azért, mintha most túlzottan ismerősök volnának).
És végül hét nyelven beszélő emberek sem lennének. Csak abban nem vagyok biztos, hogy szót is tudnánk érteni egymással, akármennyire kutyául is érzik magukat.
