Csak azért akad meg a szemem az egyik íráson, mert ezzel a mondattal kezdődik: „Hosszabb-rövidebb bibliográfiákat tanulmányozok.” Kétségtelen: van, akié hosszabb, míg másoké rövidebb. Amúgy meg elég ingerszegény időtöltés. A telefonkönyv kicsit érdekesebb.
Néhány sorral lejjebb már azt olvasom, hogy „önéletrajzokról” van szó. Tehát biográfiákat kellett volna írni. Amúgy engem sem érdekel az egész, ha már a szerkesztő meg a lektor sem tartotta arra érdemesnek, hogy elolvassa.
Már nem bosszantanak a sajtóhibák sem. Egy másik írásban azt olvasom, hogy „jól esett nekem”. Nekem bizony nem esett jól. Sőt, azt a manapság sem ritka tükörfordítást juttatja az eszembe, hogy „jól nekünk jöttetek”.
Milyen jó, hogy nem a mi lapunkban olvastam.
Azért nem bosszankodom a sajtóhibákon, mert már ösztönösen lapozok tovább, ha ilyesmivel találkozom. Egyszerűen nincs kedvem stílustalan szövegkátyúhoz.
Lehangoló ez a minden úgy jó, ahogy van hozzáállás. Ha nincs semmilyen szakmai visszajelzés, akkor az olyan, mintha mindenki párhuzamos sávokban közlekedne. Úgy teszek, mintha nem is láttam volna. Inkább felülemelkedem rajta, mert a legapróbb észrevételen is vérig szoktak sértődni.
A kommunikáció hiánya kényelmesebb. Mindenkinek akad fontosabb dolga annál, mintsem, hogy erőt vegyen magán, és mondatokba foglalja azt, ami másoknak is tanulságos lehet. Lassan mindennemű kritika társadalmi munkának számít.
