Azt mondják Szerbia nagy lépést tett az EU felé. A politikusok pedig egymást túlkiabálva kertelik, hogy (nekik köszönve) mennyire jobb lesz majd nekünk.
A csatlakozási tárgyalások megkezdésének a kilátásban helyezése a gazdaság számára lehet jó hír. Nagybecskereken is elsősorban a külföldi beruházók érkezésében bíznak, akiknek köszönve talpra állhat a város megroggyant gazdasága. Elsősorban munkát kaphatna a körzetben élő több mint húszezer ember. Folytatódhatnának a rég leállított kommunális beruházások (vízgyár, kerülőút, Béga-tavak befejezése, a központ rendezése, az óvodák és a tornatermek építése, a műemlékek tatarozása stb.) is.
Az esemény jó alkalom egy kis derűlátásra, ami ránk is fér. De attól félek, hogy az optimizmusból sült galambra való várás marad. Az idő pedig nem a mi oldalunkon van. Évtizedek telhetnek el várakozásban. Meg is kell érni, hogy a civilizált világ részévé váljunk. Közben küzdeni, dolgozni kellene. Lehet, hogy túl pesszimista vagyok, (nyilván ebben nem vagyok egyedül) de nem érzem a változni akarás óhaját. Továbbra is sűrűn hallott szállóige, hogy „csak rosszabb ne legyen”. Ettől viszont nem lesz jobb. Az EU-s tagságra várva talán jobb lenne egy kicsit söprögetni a házunk táján. Már most hozzá lehet(ne) fogni.
