Öregember, de az évek súlya nem görbítette meg a hátát. Fölszegett fejjel jár, egyenes tartással. Megfontolt, lassú menésében semmi sem látszik az agg megfáradásából.
Az ember, ha ember, ha tehát önmagában lakozó, akkor a járásával is üzenni képes, beszédesebben, mint a szavaival. Lép egyet, nem gyorsan, nem is lassan, nem kecsesen, nem tipegőn, de nem is barbármód csapkodva a lábát, és máris mindent tudhatunk, amit tudnunk kell róla.
Határozottan lendíti tagjait, ám puhán, valami szelíd földszeretettel érinti talpával a forróságtól szinte ragadóssá vált aszfaltot, mert szent az a föld, amire lépett. Még az aszfalt is. Mint minden föld, amit az akaró és gondolkodó lény lába érint: ha ember az ember.
Azonnal tovaröpíti magát, mihelyt a talpa földet ér, ruganyosan, könnyedén, mintha azt szeretné a menésével üzenni, hogy az ember sohase ragaszkodjon az anyaghoz, a puszta talajhoz, és sohase járjon leszegett fejjel, de ne is az eget kémlelje, mert orra bukhat.
Előre nézzen, hiszen fölegyenesedve járó lény: ember. A síkra érve a látóhatár legyen a szeme előtt, az egyben látott végpont(ok)nak az a körbe futó egyenese, amelyen át a látható a láthatatlanba tér: amelyben az ég összeér a földdel.
Az utóbbi időben, amióta korán kelő lett, ezt a világszegélyt nézi kitartó tekintettel a hegyről minden napszentületkor. Ilyenkor rendre az a másik megérinthetetlen szegély, az élethatár jár a fejében.
Egyre biztosabb abban, hogy az élethatár az a végpont, amelyen át a határolt a határtalanba tér. Így kell lennie, hiszen mint minden végtelennel körbeölelt végesnek, a földi életnek is horizontja van, a horizont pedig tudvalevően az egyben látott végpont(ok)nak az a körbe futó egyenese, amelyen át a látható a láthatatlanba tér: amelyben az ég összeér a földdel.
