Gyakran megfordulok magyarországi termálfürdőkben, nem nekem való már a tenger hideg vize, az uszoda megpróbáltatásai, nyílt vízbe nem merészkedem, amióta láttam, micsoda élőlények védhetnék velem szemben élőhelyüket. Aztán meg idén negyven esztendeje, hogy rendszeresen látogatom Európa legnagyobb termálvizes fürdőjét, ahol naponta még egy lakóvárosomnyi lakosságot kitevő üdülő köröz a vagy ötven medence között.
Bemelegítésként a hétvégén közelibbre utaztam, itt is rendszeres vendég vagyok télen-nyáron. A városból elszármazott svábok, horvátok, szerbek, helyi törökök – na jó, Szigetvárról van szó! –, romák mellett a magyarok képezik a vendégek zömét.
Jönnek, hűtőládákkal, cuccokkal,.és foglalják a nyugágyakat. Az utolsóra már mindössze egy pár zokni jut, de az sem lesz másé! Aztán a nyitva tartás alatt ezeknek a nyugágyaknak a 95 százalékában senki le nem pihen.
Jönnek a medencébe: papucs a lejárónál, bukjon át rajta az utánam következő! Egyetlen bevezető korlát van a medencében, erre kötjük a törülközőt, noha két méterrel arrébb fogasok állnak rendelkezésre. Végül leparkolunk a bejárati lépcsőn – Miénk itt a tér! –, és a papucs–törülköző–valagunk szent háromságában úgy viselkedünk, mintha uniós polgárok lennénk.
Noha csak tahók vagyunk, némileg elmaradva a rendszerváltozás mögött.
