A mindennapi munka hevében úgy érezi az ember, két hét szabadság azt jelenti majd, hogy nemcsak pihenhet, hanem mellette minden másra is jut ideje, vagyis időmilliomos lesz. Én is legalább öt emberrel megbeszéltem, hogy majd egyik nap találkozunk, hiszen napi huszonnégy órában kötelezettségmentes leszek, alig vártam már, hogy végre legyen időm a polcomon sorakozó könyvekre, mert végre most nyugodtan olvashatok akár hajnalig is, beterveztem egy nagyobb takarítószeánszot ablakpucolós kitérővel, némi háztartási munkát, na és persze egy kis kertészkedést is. Voltak ötleteim, mihez is kezdhetnék még a temérdek idővel, mennyi helyre elmehetnék, és mennyi szabad órám lesz kiszakadni az állandó rohanás miatti stresszből, feltöltődni agyilag, lelkileg, alkotni valamit szabadon, saját örömömre.
Ehhez képest velem is az történt, ami sokakkal szokott szabadságuk ideje alatt. Több előre nem tervezett esemény darabolta fel napjaimat, rohangálós délelőttök után egy-két szabad óra, ami semmi komolyabb dologra sem elég, majd rohanás tovább. Turbó fokozatra kapcsoltam, amikor könyvet vettem a kezembe, hiszen mindig valami történt, ami miatt nem úgy haladtam az olvasással, ahogy kellett, viszont senkivel nem sikerült találkoznom, akivel megbeszéltem, és természetesen néhány napom dolgosan telt, párszor megcsörrent a szolgálati telefon is legszebb álmomból felriasztva, és többször azon kaptam magam, hogy a munkán töröm a fejem, pedig most az lenne a dolgom, hogy szabadságoltassam magam agyilag. Ajándékvásárlás, születésnapok, bútortologatás és egyéb betervezetlen tevékenységek jellemezték szabadságom zivataros napjait, melyek úgy múltak el, hogy még csak meg se közelítettem a kipihent, feltöltődött állapotot, és máris beszippantott az első munkanap, és jött a kérdés, hogy telt a szabi? A fintor és legyintés mindent elmondott helyettem. De legalább az ablaküvegek tisztán ragyognak. Ez is valami.
