Sok időbe telt, mire végre találtunk egy mestert, egy kőművest, aki vállalta a munkát. Talán nem fontos, hogy mit, de az igen, hogy megtaláltuk-e a megfelelő szakembert. Merthogy elég kényes a munka, a pelyhedző szakállú fiatalember pedig, mint kiderült, középiskolába sem járt, csak úgy beletanult a szakmába, mint annyi más kortársa, a mai idők „mesteremberei”.
Tud ő mindent, ami kell – véli. Különben sincs megfelelő iskola a közelben, évek óta tengernyi autómechanikust, gépszerelőt és ehhez hasonlókat képeznek a munkanélküliek piacára. Ez volt az első bökkenő, de jött gyorsan a második is, mert csakhamar kiderült, hogy a „mester” saját állítása szerint ritkaságszámba menő „képességeinek” bizony teljes tudatában él, és ennek megfelelően taksálja munkája díját. Jó lenne meggyőződni, hogy tényleg ügyesen bánik-e a szerszámmal, de ez egyre csak várat magára, minthogy a mester úr késik. Várakoztat bennünket, nem is jelentkezik, elnézést sem kér, bizonyára nagyon elfoglalt. Pedig a szabadságunkat, a pénzünket, mindent alárendeltünk érkezésének.
Vajon jól teszünk-e? Egyáltalán mi mást tehetnénk azon kívül, hogy egyedül elvégezzük a munkát?
