Nézem a képet a falon, már gyerekkorom óta megvan, és levonom a kézenfekvő konzekvenciákat: a vizuális alkotások jelentősége nem esztétikai értékükön alapszik, hanem a tulajdonosok élettörténetével kapcsolatos. Nyilvánvalóan kellemes élményeknek kell kapcsolódniuk a képekhez, mivel egy „gyönyörű és értékes” képhez is kötődhetnek visszataszító emlékek. A kép előjele mindig személyes.
Vitathatatlanul a vizuális élmény elsődlegessége áll a középpontban. A festő a tehetségével értéket teremt, ami katalizátorként működik, hogy kellemes emlékek felé irányítsa a figyelmet.
A kép annak szól, aki a szobát lakja, erre ébred, csak ő tudhatja, miért került a falra, miért akarja nap mint nap látni. A látogatók véleménye indifferens, hiszen nem ők élnek együtt a képpel. Legfeljebb besorolják a maguk ízlése szerint, vagy felmérik az anyagi értékét, de nem tudnak arról semmit, miért került a falra és honnan származik. A tulajdonos szemléletében pedig ezek a körülmények ugyanolyan jelentőséggel bírnak, mint maga a festmény. Különösen akkor, ha viszonylag régi, és már a tulajdonos születése előtt megvolt, eszébe juttatja a család történetét is, milyen szobákban lógott korábban, mert a kép magába szívta az eltelt éveket, azoknak a tekintetét is, akik már nincsenek.
Ezért van kitüntetett szerepe a tárgyak között is. Könnyebben hagyunk magunk mögött egy kanapét vagy egy szekrényt. De a képet visszük magunkkal.
