A „legnagyobb magyar”

Kedd este a Szabadkai Városi Múzeum vendége Csorba László, magyarországi történész, egyetemi tanár volt, aki a múzeumban megtekinthető Schöfft-kiállításhoz kapcsolódóan, gróf Széchenyi Istvánról tartott előadást. A tárlaton ugyanis a Schöfft-festmények között Széchenyi István-portrét is láthatunk.

Csorba László tartalmas és sokrétű előadásában a történelem találkozott a képzőművészettel és az irodalommal is. Széchenyi István érdemei mellett azt hangsúlyozta kiváltképp, hogy egy hús-vér emberről van szó, akinek másokhoz hasonlóan voltak magas szárnyalásai, időnként pedig bukdácsolt az élet göröngyein. Csorba László beszélt Széchenyi István gyermekkoráról, későbbi nőügyeiről, a személyes életéről, valamint az őt övező titokzatosságról is, a találgatásokról, ami a betegségét és a halálát illeti. Arra is rávilágított, hogy a mai napig sem képes mindenki elfogadni az öngyilkosság tényét, mert nem tudják összeegyeztetni annak személyével, aki a köztudatban a „legnagyobb magyarként” van jelen:

– Öngyilkossága csak annak jelent problémát, aki a Széchenyi-kultuszban nem egy hús-vér ember valódi történeteit látja, hanem azt gondolja, hogy Széchenyi a nemzet modern szentje. Akik ezt így gondolják, azok nem képesek szembesülni a történelmi érvekkel, mert azok nagy mértékben ellentmondanak annak a képnek, amit a hitük alakít ki. Széchenyi sem volt csalhatatlan, neki is voltak tévedései, sok mindent elrontott, mint bárki más. Sok mindenben hibáztatta is önmagát, talán jobban is, mint kellett volna. Mégis képes volt a betegsége súlya alatt is megtalálni a módját, hogy azt a közösséget szolgálja, ahova tartozik. A történelemtudomány tehát egy hús-vér emberről beszél, aki egyben egy korszakos zseni. Szerintem ezt el lehet neki ismerni akkor is, ha tisztában vagyunk életének nem túl fényes részleteivel is – hallottuk Csorba Lászlótól.

A történész kitért egyebek közt Széchenyi és Wesselényi barátságára, de taglalta Kossuth Lajossal folytatott konstruktív viszályát is, aminek a lényege tulajdonképpen azt volt, hogy különbözőképpen vélekedtek arról, hogy szabad-e politikai jogokban részesíteni a népet, példaként pedig Krisztus perét hozták fel. Széchenyi nem tudott Kossuth fölé emelkedni, aki úgy tartotta, hogy a népet igenis megilleti a politikai jog, ugyanakkor a műveltségét és tudását is növelni kell, mert ha nincs elég tudás, biztosan nem hoz jó döntéseket. Hallhattunk arról is, hogy Széchenyit az új nézetek terjedése mennyire megviselte, valamint az is, hogy oly sokan Kossuth mellé álltak. A két ellenfél eszméje végül is találkozott, méghozzá a Batthyány-kormányban, amelynek mások mellett mindketten a tagjai voltak:

– Noha a politikai nézeteik közti különbségek nagyon sok részkérdésben megmaradtak, valamilyen módon mégis elfogadták egymást, hiszen Kossuth Lajos lett a Batthyány-kormány szóvivője, Széchenyi pedig sokszor Batthyány helyettese volt. Azt kell mondanunk, hogy ezzel Széchenyi és Kossuth példát mutatott valamire, amit Deák Ferenc 1860-ban úgy fogalmazott meg, hogy „szeressétek jobban a hazát, mint amennyire utáljátok az ellenségeteket” – fejtette ki Csorba László.