2024. április 27., szombat

Koszovóügyi dulakodósdi

Megtartotta a képviselőház a Koszovóról szóló vitáját, kétnapos ülését. Akkora csinnadrattával jelentették be ezt az ülést még korábban, s akkora várakozás övezte, mintha mindenki teljesen biztos lett volna benne, hogy éppen ezen az ülésen születnek majd korszakalkotó ötletek a koszovói csomó kibogozására, ez lenne a megoldás az ország összes létező gondjára Koszovóval kapcsolatban, meg azon túl is. Nekifeszült a vitának hatalom és ellenzék, akkora vehemenciával, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy Koszovó kérdését nemhogy megoldani, arról egyáltalán beszélni lehessen. Aztán eljött magának az ülésnek a napja, ahogyan arra ígéretet tett, eljött, s végig a parlamentben maradt a vita során az államfő is, szinte minden képviselői megjegyzésre reagált, annak ellenére, hogy nem egy esetben meglehet jobban tette volna, ha egyáltalán nem reagál bizonyos megszólalásokra.

(Printscreen RTS)

(Printscreen RTS)

Ebben a két napban, bizony, láthattunk sok mindent. A leginkább politikai performance-okat, amelyek a – ki tudja, mi okból – továbbra is a politikai csatározásokra éhes, realityhoz szokott közvélemény étvágyát voltak hivatottak kielégíteni. Mindenkit érdekelt a vita, állítólag hosszú létezése során egyedülálló alkalomként a közszolgálati televízió második csatornája egy ideig a legnézettebb tévécsatornává vált, amire egy ideig most aligha lesz majd ismét alkalom, hacsak nem toppan be az életünkbe egy újabb koszovói parlamenti show. Mert ennek a produkciónak megvoltak azok az elemei, amelyek a nézettségi rekordok döntögetését szolgálják. Aki felszólalt, az szinte kivétel nélkül tartotta magát néhány alapszabályhoz: okvetlenül ordibált legalább egy részében a mondandójának, olyan élesen fogalmazott, hogy biztosan feldühítse a más véleményen lévők táborát, akik így bekiabáltak beszéd közben, s máris volt miért tovább kiáltozni, ha addig ok nélkül emelte is fel a hangját a képviselő. A csúcsperformance természetesen az volt, amellyel már az első nap megajándékozták a képviselők a nézőket, az ellenzékiek egy tábora egyszer csak elindult az államfő felé, de úgy néztem, maguk sem igazán tudták, minek, aztán a hatalmi haladók is haladni kezdtek, s kialakult egy szép dulakodás a terem kellős közepén, némi szitokszavakkal fűszerezve a magában is egyedülállónak számító látványt. Arról nem is beszélve, hogy a zűrzavart kihasználva számos ötletes megoldást is megpróbáltak a helyükön maradt képviselők alkalmazni, így Dragan Marković Palma például lábát rakta ki képviselőtársa elé, remélve, hogy az majd szépen orra bukik, közeledve az államfői mágneses tér felé, akciója viszont nem járt sikerrel, így csak a kamerafelvételek szórakoztathatják a nézőket, a hasra esés, de kár, nem sikerült, hogy még jobb legyen a valóságshow. Az államfő közben a helyén ült, micsoda véletlen, éppen az ő mikrofonja volt bekapcsolva, s maradt is úgy mindvégig, így mintegy kommentátor illethette különféle szavakkal azokat, akik előtte játszották a legújabb szerbiai parlamenti játékot, a dulakodósdit.

A köztársasági elnök felszólalásai is a politikai retorikai lehetőségek legszélesebb palettáját vonultatták fel. Volt benne a lehető legsértőbb kijelentésektől kezdve az államférfihoz méltó legkomolyabb beszédelem is. Így aztán lopók és banditák, de alkotmányosság és területi integritás is megfordult a szavak között – az adott pillanat hevétől, ihlettől és ki tudja még milyen egyéb faktoroktól függően. Az elnöki válaszok általában kétszer olyan hosszúak voltak, mint maguk a képviselői kritikák, s a képviselői összereccsenést követően újabb elemekkel bővülhettek, állandóan emlékeztetve arra, mi történt az első nap az ülésen, milyen képet fest ez az országról egy olyan pillanatban, amikor már majdnem tökéletes volt rólunk a kép.

Paradox módon, a kétnapos idegtépést követően valahogyan mégis azt tudtam megállapítani, hogy a pártok Koszovóval kapcsolatos nézetei között alapkérdésekben nincs is különbség. Egyik sem ismerné el a déli tartományt, egyik sem hagyná annak felvételét az ENSZ-be, vagyis a hatalom által meghatározott – hadd fordítsam le tükörfordítással – vörös vonalakat senki sem lépné át. A különbség ott kezdődik, hogy melyik párt tárgyalna az új francia–német tervről, s melyik nem, melyiket érdeklik a Nyugat esetleges szankciói, s melyiket nem. Tiszta kilencvenes évek, harminc év után, újratöltve. Joggal tesszük fel sokan a kérdést: ha viszont alapvetően mindenki egyetért, akkor minek a dulakodósdi? Azt hiszem, csakis azért, hogy pontot gyűjtsenek a kamerák előtt a későbbiekben a képviselőházi büfében italukat már nyugodtan, teljes zen állapotban egymás mellett kortyolgató ellenzéki és hatalmi honatyák.

Nyitókép: (Printscreen RTS)