2022. január 28., péntek
PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL

Mi lehet az elhunyt szeretteinkkel?

Kedves Atya!
Pár éve eltemettük a nagymamámat. Szeretettel teli, jó kapcsolatunk volt. Fájt nagyon az elvesztése. Gyakran megyek hozzá a temetőbe, virágot viszek a sírra. Imádkozom érte, hiszem, hogy a mennybe, Istenhez került. Egy szomszédom szerint engedjem már el a mamát, nem jó ez, hogy ennyit foglalkozom vele, gondolok rá. Sokszor foglalkoztat: vajon mi lehet az elhunyt szeretteinkkel? Vajon jó most nekik? Ebben biztos lehetek? Ön mit mond? Válaszát köszönöm: egy unoka

Hasonlítsuk most az ember testét és lelkét az autóhoz és a sofőrhöz. A testünk olyan, mint egy autónak a szerkezete, a lelkünk meg olyan, mint az autót vezető sofőr. Amikor az autó megáll, a sofőr kiszáll belőle. Amikor a testünk meghal, akkor a lelkünk kiszáll belőle.
Ilyen szempontból kell néznünk a meghalást. Hasonlatokkal élve azt kell mondanunk: amikor totálkárosan összetörik a szállítóeszközünk (meghal a testünk), akkor a személyiségünk (a lelkünk) kiköltözik belőle, és – ismét hasonlatokkal élve –, mint valami felhő, a légkörben kezd lebegni. Ha valami vagy valaki odaköti a lakóhelyéhez, akkor továbbra is ott lebeg a közelben. Ha túlvilági „szelek-szellemek” sodrásába kerül, akkor vagy fölrepül az égbe, vagy a föld alá süllyed.
Az evangélium beszél az egy-két órája 12 éves leányról, az egy napja elhunyt ifjúról és a négy napja sziklasírba temetett, halott Lázárról. Jézus velük kapcsolatban azt mondta, hogy nem haltak meg, hanem elaludtak. „Nem halt meg a leány, csak alszik.” (Lk 8,52) „A barátunk, Lázár elaludt, de megyek, hogy felkeltsem őt álmából.” (Jn 11,11)

Ezután következik az álomból való felkeltés. Jézus „megfogta a lány kezét, és hangosan felkiáltott: Kislány, kelj föl! Erre visszatért a lány lelke, és rögtön fölkelt.” (Lk 8,54-55) Jézus odalépett a hordágyhoz, amelyen Naim városából egy özvegyasszony egyetlen fiát vitték holtan, és „ezt mondta: Ifjú, mondom neked, kelj föl! A halott fölkelt, és beszélni kezdett.” (vö. Lk 7,11-15) Jézus a barlangnál, amelyben a negyednapos halott feküdt, miután a követ elvették, „hangosan ezt kiáltotta: Lázár, jöjj ki! S az, aki halott volt, kijött.” (vö. Jn 38-44)
Ez az az állapot, amikor az ember teste meghal – „elalszik”, „az autó leáll” –, a lélek elhagyja a testét, de ott marad a közelben. Ezért van, hogy Jézus minden esetben hangosan felkiált, szinte ráparancsol, hogy „keljen fel, ébredjen fel, jöjjön ki!”

Mi, katolikusok, az elhunytak lelkének közelünkben lakozását nevezzük tisztítótűznek. Az elhunytak lelke itt van a közelben, valamihez vagy valakihez odakötve, és szenved attól, hogy „az autó összetört, neki nincs mivel továbbutaznia”. Ezek az elhunytak minket látnak, hallanak, de mivel nincs testük, nincs szájuk, ezért nem tudnak hozzánk beszélni. Csak Isten segítségével tudnak valami módon jelezni. Mi imádkozunk értük, többek között misét ajánlunk fel az üdvösségükért – az úgynevezett gyászmisét –, s ez arról szól, hogy Jézus az égből küldje hozzájuk angyalait és szentjeit, hogy vigyék őket föl az égbe. A koldus Lázárról mondja az evangélium, hogy amikor meghalt, „az angyalok Ábrahám kebelére vitték.” (Lk 16,22)

A Szentírás beszél arról is, hogy vannak, akik „az Úrban halnak meg”: „Már most boldogok a holtak, akik az Úrban halnak meg!” (Jel 14,13) Ezek az emberek a meghalásuk órájában „elragadtatnak a felhőkön az égbe az Úr elé, s így mindenkor az Úrral lesznek.” (vö. 1Tesz 4,17) Az „Úrban lenni” az, amit Jézus az Ő Testének a vételéről mond: „Aki eszi az én testemet, annak örök élete van, és én feltámasztom az utolsó napon (földi élete utolsó napján). Aki eszi az én testemet, az bennem marad és én őbenne.” (vö. Jn 6,53-58) Ha a meghalásban testünk „autója” leáll működni, de bennünk van Jézus feltámadt Teste, akkor a lelkünk, amikor kiszáll a testünkből, azonnal beszáll Jézus Testébe, „autójába”, és felhajt az égbe. Pál apostol ilyennek látja a halálát: „… szeretnék kiköltözni e testből és elérkezni az Úrhoz.” (vö. 2Kor 5,8) Az Úr Jézus Teste tehát a meghalót szállítja az égbe. Ezért van, hogy a halálos beteghez vagy haldoklóhoz a pap viszi a betegek kenetét, ebben az esetben az utolsó kenetet, a „Lélek kenetét” (vö. 1Jn 2,27) és Krisztus Testét, vagyis a szentáldozást. A Szentlélek „motorja”, kenete majd hajtja az égbe Krisztus Testének „autóját”.

Az elhunytak lelkének harmadik állapota az, amikor a föld alá, a pokolba süllyed. A szívtelen dúsgazdagról mondja az evangélium: „Meghalt a gazdag és eltemették. A pokolban találta magát perzselő lángban, gyötrelmek közepette.” (vö. Lk 16,22-28)
Aki olyan, mint Júdás, hogy ellene szegül Jézusnak, abba „beleszáll a sátán” (Jn 13,27), a „pusztulás fiává” (Jn 17,12) teszi, „a külső sötétségbe dobja, ahol sírás és fogcsikorgatás van.” (Mt 25,30)
Levélírónk, az unoka pár éve eltemette a nagymamáját. Az elvesztés fájt neki, gyakran megy hozzá a temetőbe. Szomszédja mondja neki, hogy engedje már el a mamát, nem jó, hogy ennyit foglalkozik vele, ennyire gondol rá.

Ezek szerint az unoka nem engedte el a nagymamáját, magához kötötte a lelkét. Azzal, hogy sokat rágondol, megy hozzá a temetőbe, viszi a sírjára a virágot, ezzel kötözi őt magához. Ezért a mamája nem tud felmenni az égbe. Tényleg el kell engednie! Azért imádkozzon érte Istenhez, hogy mehessen az égbe! Aztán, ha megy a temetőbe és virágot visz a sírjára, akkor úgy gondoljon rá, és úgy beszélgessen vele, mint olyannal, aki „boldog az Úrban, boldog a mennyben.” Akkor többé nem fog fájni az elvesztése, „nem bánkódik az elhunytak miatt, mint a tudatlanok, akiknek nincs reménységük.” (vö. 1Tesz 4,13) Ellenkezőleg, boldogító reményben él, mert – Pál apostol mondja – „ahogyan Jézus meghalt és feltámadt, Isten ugyanúgy elő fogja vezetni vele együtt azokat, akik Jézusban hunytak el.” (1Tesz 4,14)

Ezek szerint mi lehet az elhunyt szeretteinkkel?
Ha nem engedtük el, hanem magunkhoz kötöttük őket, vagy ők kötötték magukat hozzánk vagy valamihez, akkor a közelünkben vannak és nem jó nekik.
Ha elköltöztek és Krisztusban vannak, akkor nagyon jó nekik. Ahogyan Pál apostol mondja: „Szeretnék elköltözni és Krisztussal lenni, mert az mindennél jobb volna.” (Fil 1,23)
Ha elvitte őket az ördög a pokolba, akkor nagyon rossz nekik.

Az elhunytjainkért imádkozni kell. Ha még a közelünkben vannak, akkor imádkozni kell azért, hogy az égbe jussanak. Ha már az égben vannak, akkor imádkozni kell hozzájuk, hogy Istentől segítséget kérjenek a számunkra. Ha káromkodva haltak meg – mint a bal lator a kálvárián –, akkor a pokolban vannak, ezért nem kell imádkozni értük, és nem lehet imádkozni hozzájuk. Ha Jézus nevével az ajkukon haltak meg – mint a jobb lator a golgotán –, akkor biztosan az égben vannak, mert Jézus nekik is kimondta: „Még ma velem leszel a paradicsomban!” (Lk 24,43)