A héten valami orkánszerűség, zupercellás vihar vagy mi a manó vonult át felettünk! Repültek a tetők, sátrak, faágak, dőltek a fák utakra, autókra, villanykarókra. A süvítő szél nálunk is mindent feldöntött és kiborított az udvarban. Halkan megjegyzem, hogy a zősök meg ne hallják: ebből az a tanulság, hogy nem kellene mindig mindent széjjel hagyni!
No de nem a károkat okozó randalírozás az egyetlen baj a beköszöntött hideghullámmal, hanem az is, hogy piszokul lehűlt a levegő. A negyvenből csitt-csatt tizenöt fok lett! Heteken át mindenki esőről ábrándozott, amikor viszont megérkezett a lehűlés, a legtöbben totál elzörnyedtek.
Nem normális ez az időjárás! Tegnap még csiribiri bikiniben meg egy szál gatyeszban lehetett flangálni a rekkenő hőségben, most meg elő kell guberálni a szekrény aljáról a vingyakot meg a bundás bugyogót, ha nem akarunk dideregni!
A lényeg, hogy sose jó.
A több hetes kánikula után hirtelen érkező zivatar, az Európa-szerte tomboló erdőtüzek, meg az ámerikai Texasban jegyzett kiadós esőzések, amelyek következtében 45 perc alatt nyolc métert nőtt a Guadalupe folyó vízszintje, és az így létrejött villámár házakat, járműveket, táborokat sodort el, filozofikus töprengésre sarkallta a zősöket.
– Nem értem, Tematild, hogy nem elegendőek nekünk ezek a természeti katasztrófák? – keserege atata. – Miért kell teremtenünk magunknak folyamatosan társadalmiakat is?
– Azért, mert ettől érezzük fontosnak magunkat, Tegyula – válaszola a költői kérdésre az öreglány. – No meg azért is, mert ebben roppant ügyesek vagyunk.
– Bizony élvezzük ezt a húzd meg-ereszd meg játékot – bólogata a fater. – Itt blokád van, ott oszlatás folyik, emitt tiltakozók vonulnak fel, amott gyalogátkelőket szüntetnek meg. Senkinek sem könnyű.
– A múlt hétvégén a Thompson zágrábi koncertje is borzolta a kedélyeket – fűzé hozzá amama.
– Mi tagadás, igen nagy volt az érdeklődés a kétes értékeket képviselő horvát dalnok fellépése iránt – újságola az öreg. – Több mint félmillióan csápoltak az énekes dalaira!
– A zerbek többsége cefetül kikelt magából – számola be a muter. – A zerb lapok irtó csúnyákat írtak az eseményről. Például olyat, hogy „háromórás usztasa ordibálás”, vagy „lemeztelenedett neonácizmus”. A horvátok meg nem is értik, mi a gond egy könnyűzenei koncerttel!
– Hát ilyen ez a nacionalizmus – állapítá meg bölcsen atata –, amikor te műveled, fel sem tűnik igazából, mi az, ami kifogásolható benne, mi több, olyan hazafias viselkedésmódnak látszik, ám amikor egy neked kevésbé szimpi teszi ugyanazt, akkor már az árnyoldalából is szembeötlik ez meg az.
Közbeszóltam, hogy akkor ez ojan, mint a pukizás: mindenki könnyen elviseli a sajátját, olykor még talán élvezi is, a másoké viszont annál inkább zavarja! Ahelyett, hogy megdicsértek volna zellemességemért, leteremtettek, hogy válogassam meg a szavaim és viselkedjek rendesen. Ebben a nagyok uralta társadalomban az ember még véleményt sem mondhat. Bëzvëzë!
– Láttátok, a Dalai Láma betöltötte a kilencvenet, és szülinapi kívánságként kijelentette, hogy százharminc éves koráig szeretne élni, utána pedig reinkarnálódni, és ott folytatni, ahol abbahagyta – mondá az éppen betoppanó Zacsek zomzéd.
– Micsoda tervek! – élcelőde az öreglány. – És micsoda bulit rittyentettek neki sárga csuhás buddhisták és illusztris vendégek jelenlétében. Ott volt még a mai nagymamák bálványa is, a Ricsárd Gír!
– A Dalai Láma egy zellemi zupersztár! – legyinte a fater. – Mennek hozzá az anyagi világban mindent megvalósított celebek egy kis lelki táplálékért.
– Jómódjukban mindent megengedhetnek maguknak, ezért piedesztálra emelik az önmegtartózkodást – erősíté meg a Zacsek, és elmesséle egy idevágó viccet.
Egy fiatal fiú belép buddhista szerzetesnek, ahol némaságot kell neki fogadnia. Az a szabály, hogy csak minden tíz évben szólhat két-két szót. Az első tíz év eltelte után behívatja magához a kolostor főnöke, és megkérdezi, mit akar mondani.
– Kemény ágy – mondja a már nem is olyan fiatal szerzetes.
Megint eltelik tíz év, megint behívatják, hogy mondhat két szót.
– Rossz étel – mondja a szerzetes.
A harmincadik év eltelte után megint behívatják, hogy mondjon két szót.
– Ezennel felmondok – mondja a szerzetes.
– Jobb is, ha elmész – mordul rá főnök. – Amióta itt vagy nem csinálsz mást, mint panaszkodsz!
– Reszkessetek demokraták és republikánusok – válta témát amama –, a pénzes Maszk pártot alapított, mégpedig Ámerika Pártot!
– Örüljön a multimilliárdos, ha a Trampli nem toloncoltatja haza Dél-Afrikába, mint sok másik bevándorlót – jegyzé meg az öreg. – Ki tudja, előtte még elküldheti pár hétre az Aligátor Alcatraz befogadóközpontba, amelyet aligátorokkal teli mocsár vesz körül.
– Ha már szóba hoztátok az amcsi főseriffet – így a Zacsek –, olvastam, hogy rettentően csalódott a Putykóban. Mindig keresztbe tesz neki, pedig ő már annyira befejezné az orosz–ukrán csihi-puhit, amit anno 24 óra alatt szeretett volna lerendezni.
– Halljátok, a ruszki főninek sem könnyű – ismerteté a muter. – Nem elég, hogy csökken a kőolaj ára és újabb szankciókat helyeznek kilátásba az országgal szemben, hanem még Oroszország Anyácskában az egekbe szökött a kaja, különösen a krumpli ára! Egy év alatt 167 százalékkal drágult meg!
– Arról, hogy milyen népszerű élelmiszer a ruszkiknál a krumpli, az alábbi anekdota árulkodik a legjobban – közlé atata, és elmondá a történetet.
A Szovjetunió utolsó elnökének, Gorbacsovnak a neje anno egy fogadáson megjegyezte, hogy Oroszhonban háromszázféleképpen el tudják készíteni a burgonyát. Az akkori brit agrárminiszter kételkedve fogadta a kijelentést, ezért utólag az asszony elküldte neki az orosz szakácskönyvet azzal a megjegyzéssel, hogy hazájában „igazából nem 300, hanem 500 recept létezik a krumpli elkészítésére”.
– Abból az ötszázból vajon mennyinek a nevében szerepelhet a vodka szó? – trollkoda a Zacsek.
Én a héten felfedeztem az ötszázegyediket! Azt írta a zújság: Fókuszban a krumpli. Megkérdeztem a zősöket, mi a csuda az a fókusz, mert én ugyan piszkosul zeretem a burgonyát a paprikásban, a pogácsában, a pürében, a pityókalevesben, a muszakában, de ebben a fránya fókuszban még nem kóstoltam. Ekkor tudtam meg, hogy a fókusz nem is kaja!
– Nem minden ennivaló, aminek neve van, Tepisti! – világosíta fel az öreglány, és elmagyarázá: a fókusz azt jelenti, hogy valami a figyelem középpontjában van. És még arról is kiokosított, hogy a cikkeknek ne csak a címeit olvassam, mint a vészbukon a kommentelgetők, hanem a tartalmát is, mert abból sok minden kiderülhet a számomra.
Amiről a faternak egy régi vicc jutott az eszébe az átkosból.
Megkérdezi a tanfelügyelő az iskolai látogatáson Mórickától:
– Milyen eredményeket értünk el az ötéves terv idején a burgonyatermesztésben?
– A szovjet mezőgazdaság példamutatásának köszönhetően – darálja Móricka – ma már annyi burgonya terem hazánkban, hogyha kupacba raknánk, felérne az égbe, egészen Isten lábáig.
– Na de Móricka! – szól közbe a tanítónő. – Hogy mondhatsz ilyet?! Hiszen tudod, hogy nincs Isten!
– Miért?! – vág vissza Móricka. – Krumpli van?!
Pistike, didergő krumplirajongó
