Mindenszentek körül az ember mindig kicsit szentimentálisabb, mint általában. Nincs ez velem se másképpen. Ennek ellenére nálunk ez az ünnep inkább telik nevetéssel, mint melankóliával.
A mi családunk ugyanis minden évben felhozza az elhunyt családtagok furcsa szokásait, rögeszméit, a velük kapcsolatos vicces történeteket, amelyeket még a mai napig is mesélünk a nálunk fiatalabb unokáknak.
Amikor elrendezzük a mécseseket, és az utolsó krizantém is a helyére kerül, valaki biztosan megemlít egy régi családi történetet. Innen már nincs megállás. Előkerül nagypapa legendás humora, a dédi gyönyörű hangja, az üknagyapám híres, szekérre fagyott posztónadrágja. Azt is megvitatjuk, milyen finom kalácsokat sütött mindig dédnagyanyám, hogyan játszottunk fodrászosat mindig nagyapámmal, és az is, hogy berúgott a két öreg, amikor kiderült, hogy egészséges leány unokájuk született. Mi meg nevetünk, könnyes szemmel, de nevetünk. Mert mi így őrizzük őket – a történetekben. A jókedv, a furcsaságaik, az apró emberi hibáik valahogy jobban elmondják, kik voltak, mint bármilyen sírfelirat.
