Olvastam egy regényt.
Egy vajdasági magyar regényt.
Egy jobbára Szabadkán játszódó regényt.
Első hallásra nincs ebben semmi rendkívüli, hiszen itt élek, mi sem természetesebb annál, mint hogy olyan könyveket is olvasok, amelyek rólunk szólnak, a mindennapjaink beirodalmazásával vallanak a bennünk és körülöttünk uralkodó világról.
Az általam olvasott regénynek azonban van egy olyan tulajdonsága, ami kivételessé teszi. Bár elsősorban rólunk szól, a ránk jellemző életérzés áll a mű középpontjában, a könyvet nem vajdasági magyar szerző írta. Még csak nem is magyar, és nem is vajdasági.
Ennek a regénynek a szerzője egy norvég nő, név szerint Ingvild Holvik, aki a skandináv ország északi részén, az északi sarkkör vonzáskörében található Tromsø városában él, Szabadkától légvonalban cirka 3000, autóval mintegy 4000 kilométer távolságra.
Tudjuk, az irodalomban a lehetőségek kimeríthetetlenek. Az írói képzelet szabadon szárnyalhat térben és időben, álomban és valóságban, külső és belső világok közt egyaránt. Mindössze a maga által megszabott szabályoknak kell megfelelnie.
Ingvild regénye mégsem teljesen a fantázia szüleménye. A Szabadon egy realista mű, amelynek szerzője érezhetően igyekezett megragadni azokat az eseményeket, amelyek a cselekmény időkeretén belül minket, vajdasági magyarokat foglalkoztattak – elvándorlás, migránsválság, létbizonytalanság –, egyben becsempészni a műbe azokat a sajátosságokat, amelyek meghatároznak bennünket.
Felmerül a kérdés, honnan ered vélhető ismeretanyaga egy fizikai, kulturális és nyelvi téren is tőlünk távoli személynek arra, hogy regényt írjon rólunk. Nyilván segítségére volt ebben a kötet magyar fordítását is jegyző, innen elszármazott férje, Csipa Antal és az ő révén megismert (vajdasági magyar) közeg.
A szellemi közelség Ingvild és köztünk azonban nem csak házasságában merül ki. Az írónő az ezredforduló előtt kezdett magyarul tanulni a Debreceni Nyári Egyetemen. 2001-ben Budapesten az ELTE-n folytatta tanulmányait idegenajkúaknak szánt magyar nyelv szakon. Diplomadolgozatát Nádas Péter Emlékiratok könyve című regényéről írta. Később a Balassi Bálint Intézetben tanult hungarológiát. Ott kezdte fordítani Bartis Attila A nyugalom című regényét. A mű 2009-ben jelent meg norvégul, és a legszűkebb versenyben volt az év fordításkötete díjért.
A Szabadon elbeszélő hőse egy elektronikai szaküzletben dolgozó középkorú hölgy, aki a munkahelyén nincs elkényeztetve. Férje és lánya a jobb élet reményében kiköltöztek Svédországba, és ott próbálnak boldogulni. Ő itthon maradt középiskolás fiával, idős édesanyjával és kutyájával. A regénybéli családon keresztül felsejlik a vágy egy jobb élet után. A pénz beosztásának állandó szüksége. A ragaszkodás a szülőföldhöz. A külföldre szakadt családtagok hétköznapi küzdelme.
Érdekes megtapasztalni, milyennek látja egy külső személy a bevett szokásainkat, kulturális igényeinket, viselkedési beidegződéseinket. Mit tart érdemesnek megemlíteni rólunk, melyek azok a jellegzetességeink, amelyekre felfigyel, ami a számára különleges, érdekes, akár egzotikus, mi az, amiről úgy gondolja, hogy az ő nemzettársai számára is érdekes lehet.
Ebben a miliőben számunkra minden magától adott. A Csík zenekar, a Jelen sör, a Palicsi-tó állapota, a helyi állatkert, Tito villája. Annyira megszokott, hogy szinte fel sem tűnik. Aztán belegondolunk egyik-másik jellemvonásunk természetébe – és elgondolkodunk: zsíros kenyér; három puszi üdvözlés gyanánt; a népzene népszerű változatai; mindenszenteki szokásaink; a sírok a temetőkben, amelyeken csak egy évszám szerepel.
Az identitásnak rengeteg parányi összetevője és erős érzelmi töltete van. Egy közösségen belül is heterogén kategória. Összetett kérdés: mi az, amitől mi mi vagyunk, még inkább: mi az, ami által megkülönböztetjük magunkat másoktól. A regény tükröt tartva elénk, közvetett módon segít megismerni önmagunkat. Már ha ez egyáltalán lehetséges.
Néha kívülről tisztábban kirajzolódunk.
Csak fel kell ismerni magunkat.
Szabadon.
