A valóság fraktálszerűen építi fel magát: a nagyban a kicsi, a kicsiben a nagy. Ez fejeződik ki a mikrokozmosz és makrokozmosz tanban, amely szerint az ember kicsiben egy világmindenség, és a világmindenség nagyban egy ember.
„Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd. És ahogy minden dolog az egyből származik, az egyetlen gondolatból, a természetben minden dolog átvitellel az egyből keletkezett” – írja Hamvas Béla fordításában (latinból) az ókor legismertebb hermetikus irata, a Smaragdtábla (Tabula Smaragdina).
A lényeg röviden így foglalható össze: minden az egyből keletkezett. Ennek a világi jele és szervezőelve a sokaságban ugyanannak az egynek a megismétlődése egy másik dimenzióban – ami fent, az lent; ami nagyban, az kicsiben.
Az egy egyszerre mindent magában foglaló egység és mindenek fölötti egyetlenség, amely a végesség szemszögéből látva önellentmondásnak tűnik. Ezt nevezem az egy paradoxonjának, ami nem csak a vallásokban istennek nevezett transzcendens egy ismertetőjegye. Az egy paradoxonja minden első(ség)ben meg kell, hogy nyilatkozzon, hiszen az első a számsorban szintén az egy. Ebben a számsori pozíciójában az egy átvezető középpontként a sokaság, a megoszlás közegébe lép, ahol azonban – lévén az első – mindvégig megtartja a túlit (a transzcendens egyet) visszatükröző kivételezett szerepét.
Ádám mint első (ember) ebben az értelemben lehet isten képmása és a Logosz, a teremtő és bevégző Szó (a világba átvezető és a világból kivezető középpont) megtestesülésének az előképe. Az első ember tehát a bűnbeesés előtt az isten képmása volt (1Móz 1,27). A bűnbeesés után torzító tükörré vált e képmási volta. Amikor azonban az isten a Krisztusban megtestesült, akkor benne és általa az istenképmás – a transzcendens egy emberként láthatóvá téve önmagát (Jn 14,9) – újból megjelent a világban, majd miután véghez vitte a megváltás művét, odaadta életét az emberekért, hogy benne és általa élhessenek, azután az istenképmási volt újból elérhetővé, hit által választható lehetőséggé vált az első ember minden egyes utódja számára.
Ádám szintén az egy paradoxonja jellemzőivel írható le, hiszen mint első ember egyszerre volt egyetlen és mint mindenki őse minden későbbi embert magában foglaló egység (egy-én).
A bűnbeesés az egy elvesztésének a története, amely csak részleges egyvesztés, hiszen az emberi személy az ősbűn után is megtarthatta (az egyből) az egyetlenségét, (egy által adott) benső egysége, egy-énisége (a jungi Self) azonban halálos sebet szenvedett, mert az ősbűn miatti meghasadtságában egyszerre került szembe önmagával és az isteni akarattal. Ráadásul az elsőként végbement elválást az egytől (az ősbűnt) elsősége miatt minden utód megörökölte.
Az egytől való elszakadás kétféle lehet: anyagi és szellemi. Az anyagi elszakadás, az emberi egyetlenség kiválása az isteni egyetlenségből a teremtés, amelyet a Biblia két teremtéstörténete ír le. Ez és a vele járó szaporodás (az emberi egyetlenségek megsokszorozódása) nem tekinthető bűnnek, hanem isteni akarattal egyező történésnek (1Móz 1,28). Az egytől való szellemi elszakadás, az első bűn elkövetése viszont már az isteni akarattal való szembeszegülés volt. Erről a bűnbeesés története számol be a mítoszok képi nyelvén. Így van ez a világban is. A köldökzsinór elvágásával az újszülött testileg végleg elszakad az anyjától, és elindul az anyagi megsokszorozódás, azaz a növekedés útján. Ez örömteli esemény, amit azonban egy fájdalmas elszakadási folyamat fog követni. Szellemi függetlenedéséért elkerülhetetlenül fel kell a gyermeknek lázadnia, az első dackorszakától kezdve a pubertás lázadásán át végül így juthat el a felnőttségig, ami a szüleitől való végleges szellemi elszakadását jelenti. Az emberi érettség elérése után kell eljönnie az egyenrangúságon alapuló szellemi viszony visszaépítésének, mint felnőttnek a felnőttel, de úgy, hogy a szülő-gyerek kapcsolat sem tűnik el eközben, mert az a valóság meghamisítása volna.
A Biblia szerint teremtőjével, istennel is így van az ember. A tékozló fiúról szóló jézusi példabeszéd ezt tanítja (Lk 15, 11-32).
Nyitókép: Pixabay
