2021. május 9., vasárnap

Majális

Kényszerítem magam, hogy jusson eszembe. Nem komoly kényszerítés, hiszen nem jár azért semmiféle büntetés, ha éppen nem jut eszembe. Meg aztán honnan tudhatnám, hogy mi juthatna az eszembe, ha nem jut? Ez bizony majdnem olyan idegesítő, mint amikor a nyelvem hegyén a szó, de mégsem jut eszembe. Vagy a dallamtapadás. Vagy a déjà vu. Vagy amikor egyáltalán semmi nem jut eszembe és zúg a csönd a fülemben.

Bementem a henteshez. De előtte kint álltam és néztem befelé szórakozottan, vártam, hogy az előttem lévő vásárló elégedetten felpakolva távozzon. Úgy is történt. Akkor beléptem, s mondtam, miután köszöntem, hogy mennyi sokat vásárolt az előttem lévő, és mennyi sok minden finomság van, plyeszkavica hegyek! Mire válaszolták, hogy reggel óta csak töltik fel a pultot, mert mindenki készül. És akkor belém vágott, hogy itt van május elseje.

Oh, kiáltottam fel, hát május elseje! Bizony, válaszolták, holnap pedig pravoszláv nagypéntek, sok bolt nem is lesz nyitva, azért ilyen nagy a vásárlási láz. Mondtam erre, akkor sietek és gyorsan én is veszek plyeszkavicát, csevapot, kolbászt. Majdnem elfelejtettem a darált húst, amiért eredetileg mentem. Siettem, hiszen odakint az ajtó előtt már várakoztak.

Hosszú idő után jó érzéssel töltött el a majális tudata. Látom az embereken, ahogyan készülődnek. Örülnek, lihegnek a maszkok alatt, miközben cipelik a söröket, a tyumurt, a zöld hagymát, a fejes salátát. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt körbejárhatta az ember a város összes boltját, benzinkútját, bevásárlóközpontját, de május elseje előtt két nappal nem akadhatott faszénre. Most pedig ott sorakoznak a meggyszínű zsákok Pepi néni boltja előtt. Befékezek, kiugrok, odarohanok. Jó érzés! Kérdem, hogy pošto, Pepi néninek már az emléke is kifakult húsz éve, nemhogy maga Pepi néni rőt hajával. A válaszból, a kidolgozott kézből, abból, ahogyan megfogja a zsákot, perdíti, de szeretettel, érzem, hogy beszélgetni fogok, ez ma egy ilyen nap, ragyogó napsütés, és emberek, akikkel jó szót váltani. Maga szerint ez mennyi sütéshez elég? A férjem mindig azt mondja, válaszolja, hogy kétszerre is elegendő. Pedig mi zöldséget is sütünk mindig. És mosolya leragyogja a napot az égről. Felkapom és futok a tyumurral boldogan, majális lesz, sütni kell valamit a rácson, a tárcsán, a kinti platnin, nem számít, hogy a füstös hústól eszeveszett táncba kezd az epe! Majd elhallgattatja a sör, ami habos táncot lejt a pohárban. Ádámcsutkák járnak fel-alá, még a macskák is abbahagyják törleszkedésüket. Feszülten várják a falatot. A kutyák nem kalácsot esznek, de sört lefetyelnek.

Megtorpantam. Ekkor jutott eszembe, hogy gondolnom kellene egy festményre. Arra a festményre, amelynek szépsége egyértelműségében rejlik. Nem is a festmény volt az, amit fel kellett idéznem, hamar beláttam, hanem az, hogy Szinyei Merse Pál – mint írta – nem akart mást ábrázolni, mint amit világosan kifejez.

Megvallom, álltam a faszenes zacskóval egy fél parkolóhelyen, autók forogtak körülöttem, ám senki nem volt ideges, nem kiabált és nem mutogatott, a nap szikrázóan ragyogott, mellettem egy kisgyerek átszellemült arccal vitte a műanyag tartóban a földiepret, én pedig nem tudtam egyébre gondolni, mint hogy a majális nem lehet más, mint ami. Egy szép tavaszi nap, amikor barátok kirándulnak a természetbe és vidáman töltik az időt egymás társaságában, élvezettel fogyasztva ételt, italt, gyönyörködve abban, amiért a kirándulásra sort kerítettek: a természetben, egymás társaságában és a nap gondtalan perceiben. Megtisztíthatunk egy szót és visszaadhatjuk eredeti jelentését, önmagával azonossá tehetünk egy napot, ami nem lesz több és nem lesz más, csak amit mi kifejezünk általa. Szinyei Merse Pál a tökéletes megalkotásával ennyit akart. Ha akadnak pillanatok, amikor sikerül megértenünk, hogy miért, újra megszületik a világ és benne az ember létezésének magától értetődő szépsége.